Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Négy srác, három akkord, két riff, és négy pár tornacipő. Voltaképpen ezek voltak a punk rock születésének paraméterei. A Ramones története 1974-ben kezdődött, mikor is két New York-i fiatal, Douglas Colvin énekes-basszusgitáros és John Cummings gitáros felkérte a Sniper nevezetű zenekar énekesét, Jeffrey Hymant, hogy dobosként segítse művészi kiteljesedésüket.
Hyman két szempontból is tökéletesen passzolt a formációba: már tizenévesen masszív drogfüggő volt, ugyanakkor elképesztően pocsék zenész. A fő problémát azonban Colvin jelentette, aki – mint kiderült – képtelen volt egyszerre az éneklésre és a játékra koncentrálni. A frontember tehát kizárásos alapon Hyman lett, míg a dobok mögé a zenekar menedzsere, a magyar származású emigráns, Erdélyi Tamás ült be. Ekkor Colvin ötletéből – Paul McCartney egykori álneve nyomán – mindannyian felvették a Ramone művésznevet. Így született meg a Joey, Johnny, Dee Dee és Tommy alkotta Ramones. Bár a hangszeres tudás továbbra sem tartozott erősségeik közé, a közönség mégis felfigyelt rájuk. Akkoriban ugyanis senki más nem játszott ilyen sebességgel ennyire fogós dalokat. Legendás debütáló lemezük 1976-ban jelent meg szimplán Ramones címmel. Az album egyik legmegdöbbentőbb tétele a 53rd & 3rd című darab volt, melyben Dee Dee zavartalanul taglalta egykori férfiprostitúciós élményeit. A londoni Roundhouse klubos fellépésüket követően a szigetországban is ismertté váltak, valamint megismerkedtek a Clash és a Sex Pistols tagjaival. 1977-ben két albumot is megjelentettek: míg a Leave Home szerényebb, a Rocket To Russia annál zajosabb sikert aratott. Mivel Tommy Ramone egyre inkább úgy érezte, hogy a zenekar általános életvitele mellett aligha láthatja viszont nyugdíjpénztári megtakarításait, 1978-ban távozott a dobok mögül, és a továbbiakban csupán producerként segítette a Ramones munkáját. Helyét Marc Bell, azaz Marky Ramone vette át, a Road To Ruin lemezen immár az ő játéka volt hallható. Ezen az anyagon kapott helyet a csapat egyik legnagyobb himnusza, az I Wanna Be Sedated, valamint az első két Ramones-szerzemény, mely hosszabb volt három percnél.
1979-ben a zenekar szerepelt Roger Corman Rock’n’Roll High School című zenés tinivígjátékában, melynek köszönhetően népszerűségük tovább nőtt. 1980-as 
nagylemezük, az End Of The Century ugyan minden addiginál magasabbra kúszott az eladási listákon, Johnny Ramone mégis elégedetlenül nyilatkozott róla. Ennek ellenére az 1981-es Pleasant Dreams is hasonló, ultradallamos szellemben fogant, ugyanakkor a KKK Took My Baby Away című számban Joey kiénekelte magából Johnnyval kapcsolatos sérelmeit is. (A megrögzött republikánus gitáros ugyanis ekkortájt nyúlta le a liberális elveket valló énekes nőjét.) A Subterrenean Jungle album megjelenésével egy időben az idült alkoholista Markyt kirúgták a zenekarból, őt ezt követően Richard Reinhard, avagy Richie Ramone helyettesítette. A mai szemmel nézve meglehetősen szerencsétlen című Too Tough To Die 1985-ban jelent meg, a lemez olyan slágereket tartalmazott, mint a Mama’s Boy vagy a Howling At The Moon. Utóbbiban már helyet kaptak kísérletezős, billentyűs betétek is, melyek az Animal Boy-on csúcsosodtak ki. Ezen a lemezen kapott helyet a My Brain Is Hanging Upside Down (Bonzo Goes to Bitburg) című darab is. Ennek soraiban Joey Ronald Reagant kritizálta, amiért az elnök meglátogatott egy néhai SS katonáknak helyet adó német temetőt. 1987-ben újabb tagcserére került sor: Richie sértődötten távozott a zenekar soraiból, mivel állítása szerint nem részesült a pólóeladásokból származó jogdíjakból. Helyére a Blondie dobosa, Clem Burke - művésznevén Elvis Ramone - került, ám teljesítményét a többiek olyannyira katasztrofálisnak találták, hogy két koncert után elköszöntek tőle. Marky Ramone visszatérése nem váratott sokat magára. A Halfway To Sanity viszonylagos sikertelensége után a Brain Drain album friss vért pumpált a zenekar megviselt ereibe. Ezen a korongon szerepelt a Pet Sematary című szerzemény is, mely az ominózus Stephen King-adaptáció főcímzenéje lett.
A zenekar karrierje újra felfelé ívelt, ám Dee Dee Ramone ekkorra már túlontúl lerobbant ahhoz, hogy vállalja a turnézást. A Ramones tehát újabb meghatározó taggal bővült Christopher Joseph Ward (C. J. Ramone) személyében, aki dalszerzőként és énekesként egyaránt közreműködött a soron következő lemezeken. Az 1992-es Mondo Bizarrót az Acid Eaters követte, melyen kizárólag feldolgozások kaptak helyet. Mivel ezek egyike sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a Ramones karrierje az Adios Amigos című búcsúalbummal véget ért. Ebben komoly szerepe volt annak is, hogy Joeynál 1995-ben nyirokmirigyrákot diagnosztizáltak. A betegség végül 2001-ben legyőzte őt. Egy évvel később Dee Dee távozott el herointúladagolás következtében, majd 2004-ben Johnny is csatlakozott a transzcendens projecthez. És bár - kívánságukhoz hűen - egyiküket sem a Kedvencek Temetőjében hantolták el, életművük a punk világörökség része lett.
