Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Danzig – Deth Red Sabaoth
(Evilive/The End)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy bicepszű és még nagyobb pofájú zenész, akit egyik nap úgy képen töröltek, hogy attól helyrerázkódott az agya. Ennek következtében hosszú-hosszú idő után végre megint normális lemezt készített. A mesének persze csak a fele igaz, Glenn Danziget valóban kiütötték pár éve a backstage-ben, de nyilván nem emiatt lett a Deth Red Sabaoth az 1994-es keltezésű 4 óta a legjobb Danzig-album.
Azért van abban valami punkos középsőujj-bemutatás, hogy akkor, amikor még a Heavy Metal Szülőatyjainak egyike, Ozzy is annyira teleeffektezi a lemezét, hogy az azon hallható hangszerekre a saját készítői se ismernének rá, nos, a Danzig új albuma úgy szól, mint egy 1971-es demó. Persze attól az embertől, aki egykor a Misfits, majd a Samhain élén riogatta a népeket, el is várható ez az attitűd. Ugyanakkor mégsem, mert ugyanez az ember – ugyebár Glenn Danzigről beszélünk – az elmúlt másfél évtizedet azzal töltötte, többé-kevésbé sikeresen, hogy mindenféle halovány indusztriális próbálkozásokkal és gyengébbnél gyengébb dalokkal rombolta a róla kialakított képet. Mert hiába tett bele olyan gonosz szavakat a címekbe, mint Sátán meg Lucifer, ettől még a Danzig 4 óta megjelent lemezeinek átütő ereje alulmúlta a töketlen fecske maximális repülési sebességét is.
Nem tudom, mi történt a Circle Of Snakes óta eltelt hat esztendőben, de a fejlődés döbbenetes. Mármint a visszafejlődés. A Deth Red Sabaoth pontosan olyan lett, mintha a Blackacidevil helyett adták volna ki 1996-ban, csak nem kapnak pénzt az elkészítésére. Glenn Danzig saját maga ült a produceri székbe, de legközelebb kb. én is beleülhetnék, ezt az elképesztő puttos hangzást ugyanis én is hozni tudnám. Ha azt mondom, úgy szól, mintha egyidős lenne az első Black Sabbath-tal, tulajdonképpen még hízelgek. Száraz, tompa, paffog-csattog. Mégis akkora lelke van, amekkora valószínűleg nem lenne több millió dolláros szuperprodukcióként.
Tommy Victor (Prong) már a legutóbbi lemezen is gitározott, Johnny Kelly (dob, ex-Type O Negative) azonban most kapott szerepet először, de kétlem, hogy neki köszönhető ez a hirtelen hátraarc. A Deth Red Sabaoth dalainak méltatására a legmegfelelőbb azt írni, hogy ugyan nincs rajta új Mother, sem új Dirty Black Summer, de majdnem az egész lemez e két „sláger” színvonalán mozog. Leggyakrabban ugyan kedvesen Evilelvisnek becézik, Danzig mégis inkább egy lepukkant Jim Morrisonra emlékeztet, aki a finom lelkű, drog áztatta költő helyett az otromba, konditermes bunkó figuráját adja elő nagy átéléssel.
A tíz dal majd’ mindegyike puritán rock/metal himnusz, kizárólag gitárokra és dobra hangszerelve, olyan himnuszok, amilyenek miatt mindig is szerettük a rockot/metalt. Az emlékezetes KO után most Danzig osztott ki egy KO-t – a benne kétkedőknek, a tőle már semmit sem váróknak. Alapvetően nem szeretem, amikor valaki ilyen sok esztendő és ennyi ballépés után hirtelen „felfedezi a gyökereit”, és ebből a szempontból sokáig is tartott megemészteni a lemezt (ezért is e viszonylag kései írás róla), de mivel a Danzighez sosem fűztek különösebben romantikus szálak, ezúttal hagyom magam átverni. Az év egyik legváratlanabb kellemes meglepetése.
