Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Therion – Sitra Ahra
(Nuclear Blast)
Aki igazán komolyan veszi a zenét, és élete valóban fontos részének tekinti, egy idő után – akár bevallja, akár nem – zenefasiszta lesz. A határvonal persze valamennyi ember idegtérképén máshol húzódik, és hogy pontosan hol, azt sok összetevő, legfőképpen nyilván az ízlés határozza meg, de mindenkinél elérkezik egy pillanat, azaz egy lemez, amikor azt mondja, elég. Hisszük, hogy ezt a blogot döntő többségében zenefasiszták olvassák, akik megértik majd az alábbiakat, de ha nem, az se baj. Akkor is megérett az idő, és ki kell jelenteni: a Therion azonnal oszoljon fel, a nyomát pedig közösen hintsük be sóval.
Könnyű lenne a Thelitől, netán még korábbról kezdve feleleveníteni a Therion tündöklését és bukását, de az a zenekar, amelynek a Sitra Ahra címmel elkövetett emberiség elleni bűntettet köszönhetjük, nem érdemli meg, hogy bármi dicsérőt írjunk róla, úgyhogy maradjunk csak ennél az albumnál. Persze amikor zenekarról beszélünk, azonnal hozzá kell tenni, hogy ez a szörnyűség igazából egyetlen személy, Christofer Johnsson műve, a bérzenészek és –énekesek csak ostobán, a könnyen zsebre tehető nagy dohány reményében asszisztáltak. Mert ne legyen kétségünk, a Therion név miatt több tízezren megveszik majd ezt a lemezt is.
Meg is érdemlik. Amit kapnak, a legocsmányabb és leggiccsesebb zene, amit valaha is hallottam. Igen, ez az a pont, amikor a kommentelők sistergő billentyűkkel elkezdenek majd nevekkel dobálódzni, hogy „mit ugrálsz, te köcsög, The Ting Tings is volt már nálatok”, „az a sok popbénaság, amiről írtok, bezzeg milyen jó” és így tovább. Felemlegetik Lady Gagát, Katy Perryt, a buzi Placebót és ki tudja, mi mindent. A mértékletesebbek talán egy-két emó, esetleg metálegyüttest is idecitálnak, de ettől még a tény tény marad, a Therion az új lemezén mindenkit hülyének néz, és emellett nem lehet elmenni szó nélkül.
A fapados, maximum a dilettánsok szemét elvakító klasszikus zenei részek, valamint a gagyi heavy metal párosítását a Vovin óta váltakozó, de inkább csökkenő színvonal ellenére mindvégig Magas Művészetként próbálta eladni Johnsson és a mögötte álló gépezet. Ebben most sem lesz hiba, hiszen a „még aprólékosabb gondossággal megírt, még szerteágazóbb, még monumentálisabb dalok ezúttal még több felfedezni való részt tartalmaznak” (szövegötlet leendő kritikaíráshoz). Ami annyit jelent, hogy ötlet és innováció (tehetség?) teljes hiányában sikerült a szó szoros értelmében egymás mögé hányni mindent, ami csak a szerző lázas agyából kipattant. Biztos vagyok benne, hogy a lemezcím mögött valami rejtélyes és izgalmas story húzódik, aminek elmesélésével Johnssonnak az interjúkban sikerül is elkápráztatnia a kizárólag IQ-szegény fantasy-regények csecsén függő metálosokat.
Ennek a szarkupacnak elvileg nem is lehetne mélypontja, mert a szarban teljesen mindegy, mi van alul, és mi felül, mindenhol egyformán büdös, ám ezúttal az történik, ami a rémálmokban: amikor azt hiszed, túl vagy a legrosszabbon, még ijesztőbb rész jön. Bizony, itt dalról dalra mélyebbre hatolunk a trágyában. Amikor a sok céltalan, egymáshoz nem illő áriázás, buta metálriff, unalmas gitárszóló közepette váratlanul felbukkan egy vér ciki, teljesen oda nem illő speedelés váltott női-férfi kóruskísérettel, ami összhatásában a legízléstelenebb lakodalmas muzsikákon is túltesz, még mindig csak a második tracknél járunk.
Rögtön a következő opusba még soha sehol, főleg metállemezen nem hallott Operaház fantomja-részleteket szőttek bele nagy igényességgel, gondolom, a progresszivitás jegyében. Az első és egyetlen pozitívumot ebben a dalban fedeztem fel: mivel nem hiszem, hogy Peter Hammill vendégszerepelt volna, itt derül ki, hogy az egyik énekes hozzá hasonló hangon tud rekeszteni. Persze ebben a zenei környezetben roppant idegenül hangzik néhány Van der Graaf Generator-szerű dallam. De vannak több helyen keleties részek, lágy akusztikusgitár-betét, szimfonikus mesemetál fuvolaszólóval á la Nightwish, musical tangóharmonikával, geil filmzene, hörgés-károgás, operaének, tehát csupa olyan dolog, ami a reveláció erejével hat. Mondjuk, a Therion az utóbbi tíz évben már erről szólt, nem is ez a legfőbb probléma. Hanem hogy mindez nem percenként, hanem gyakorlatilag másodpercenként váltakozva, összevissza, a dalírás legcsekélyebb szándéka nélkül követi egymást. Ez a lemez a tévedések és áltévedések vígjátéka, avagy inkább tragédiája: amit a szerző nagy ívűnek és mélynek gondol (pontosabban, és ez itt a lényeg: azt akarja, hogy mi annak gondoljuk), az sivár és lapos, amit keménynek, az bárgyú, amit szépnek, az nevetséges, amit sokrétűnek, az zagyva és mindenféle koncepciót nélkülöz.
Felesleges is tovább sorolni. Zenében az üresség és a gátlástalan pénzcsinálás szinonimája a továbbiakban a Sitra Ahra lesz. Felmerülhet még a kérdés, hogy miért épp most, miért pont ennél a lemeznél szakadt el a cérna. Racionális válasz nincs, néha nagyon kevés elég ahhoz, hogy annak a bizonyos említett határvonalnak a másik oldalára kerüljünk. A Therionnal amúgy is méltatlanul kesztyűs kézzel bánik a hazai sajtó, egy-egy bátortalan „klasszikusok popritmusban” kritikánál rosszabbat nem nagyon olvastam róla, azt viszont több helyen is, hogy a zenekar „igazi érték”, „híd és kapocs két egymástól igen távol álló műfaj között”. Nem mondom, hogy lehetetlen valóban jót létrehozni a klasszikus zene és a metál keresztezésével – bár igen nehéz –, sőt azt sem mondom, hogy a Vovin, vagy akár a Lemuria/Sirius B egy része nem tetszett, mert hazudnék, de ami a Sitra Ahrán egy órában végigvonul, annál fárasztóbbat, gyötrelmesebbet elképzelni sem tudok.
Ez esetben nem fogadom el a hivatkozást a dicső múltra, az egykori úttörő szerepre, a Miskolci Operafesztivál-meghívásra, ez mind-mind semmit nem jelent. A Sitra Ahrára nincs mentség. Az egyetlen tisztességes lépés, hogy akinek módjában áll, valamennyi lehetséges fórumon felhívja a figyelmet erre az álnok hazugságra.
Gnosis interjúja a The Rion atyaúristenével itt található.
