Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Shrinebuilder @ Dürer Kert, 2010.11.17.
Supergroupnak lenni nagyon hálátlan feladat. Egy supergoupot természeténél fogva olyan zenészek alkotnak, aki már önállóan is valami olyasmit tettek le az asztalra, amit tisztelni kell, de minimum már valami más miatt ismerik őket. A Shrinebuilderben pl. az a Scott „Wino” Weinrich zenél, aki énekelt a St. Vitusban, meg olyan zenekaroknak az alapítója, mint az Obsessed, a Spirit Caravan vagy a Hidden Hand. Aztán itt van Scott Kelly, aki a Neurosis énekes-gitárosakén megalkotta azt a világvége-zenét, amitől félni kell. Dale Crover dobosnál mindig azt hozzák fel, hogy játszott a Nirvanában, de a Melvinsszel sokkal inkább hatott az utána jövő generációkra. Al Cisneros basszusgitáros-énekes pedig megcsinálta azt a lemezt a Sleeppel, amit a betépett zenék alapműveként szokás felemlegetni. Szóval a Shrinebuildernek valami hihetetlen magas lécet kellett átugrania, és ha lemezen nem is, koncerten azért közel került ehhez.
Ilyen karakteres négy zenész esetében fennáll a veszély, hogy az egyéni egók túlságosan előtörnek, a dalokban egyfajta küzdelem zajlik ki legyen a dominánsabb. Az alapvetően lassú, doomos Shrinebuilder esetében ezt viszonylag tünetmentesen megoldották. Ugyan általában rá lehet jönni, hogy melyik témát ki hozhatta (a legtöbbet valószínűleg Wino és Kelly), de mivel az egész projekt egy háromnapos jammelés eredménye, így nem uralkodhatott el senki túlzottan az egyes dalokban. Már a tavaly ősszel kiadott nagylemezen érezhető volt, hogy itt semmi görcsölés nincsen, tényleg csak arról van szó, hogy az éppen akkor, az alatt a pár nap alatt belőlük kiszakadó zenefolyamot valamilyen élvezhető, dalformát felvevő mederbe tereljék. Ez a hozzáállás koncerten még szembetűnőbb.
Már a kezdés jellemző volt: lassan felbotorkáltak a zenészek a színpadra, valaki elkezdett pengetgetni, mintha csak hangolna, majd mikor már mindenki ott volt, belekezdtek a Pyramid Of The Moonba. Innentől pedig egy rendkívül hangos, nyikorgó, mélyen búgó tömény zajmasszát kaptunk, amit a négy tag folyamatosan formálgatott, előbukkantak, majd eltűntek benne a lemezről is ismert dalok. Koncert előtt még kérdés volt, hogy a nekik szánt 75 percet mivel töltik ki (az album nincs 40 sem), de mivel alapból elhúzták a számokat, amik között volt egy Crover által énekelt Creedence Clearwater Revival-dal is, még jammeltek is egyet pluszba. Utóbbi tulajdonképpen két riff negyed óráig tartó gerjedős ismételgetésében merült ki, de mivel ez is szervesen illett a hangulathoz, így senki nem panaszkodhatott. A koncertre a koronát a záró (lemezen nyitó) Solar Benediction tette fel. Eleve ez volt a leglendületesebb dal is az este folyamán, de olyan elszántan is adták elő, mintha tényleg egy végső csapást akartak volna mérni a közönségre. Scott Kelly ezt még azzal is tetézte, hogy a buli egyetlen színpadmászóján akkorát rúgott, hogy az csak úgy nyekkent a nézőtéren. Ezen, meg az elköszönésen kívül nem is volt más interakció a közönséggel, jöttek, példaértékűen eljátszották a jó morcos zenéjüket, aztán mentek. Mondjuk ez így pont elég is volt.
