Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
No Age, Evil Men Have No Songs, Kanagawa @ A38 Hajó, 2011.04.18.
Huszonéves, (alsó?) középosztálybeli, fehér, legalábbis a kaukázusi embertípushoz tartozó férfi vagyok. Nem panelrengetegben, és még csak nem is erdei faházban nőttem fel, így nem lettem sem hip-hopper, sem szakállas énekes-dalszerző. Ehelyett kertvárosban és történelmi belvárosban szocializálódtam, így vált életem meghatározó élményévé a gitárzene, különösképp az Új Rock Forradalom. Hajlamos vagyok, hogy rojtosra tapossam a farmernadrágom sarkát, a pólóim jókora része agyon van mosva. Rosszabb napjaimon a hajam zsíros, sőt, még egy-egy pattanás is megjelenik az arcomon. Mindez csak azért számít, mert nem vagyok ezzel egyedül. Nemzedékem többi tagjához hasonlóan, számomra is egyértelmű volt, hogy hétfőn este ott leszek az év egyik legjobbjának ígérkező rockkoncerten.
Fiatal fehér férfiként előszeretettel nyakalom be a korsó söröket, és valójában el sem tudok képzelni rockbulit nélküle. Olyannyira nem, hogy a Kanagawa koncertjét, legnagyobb bánatomra, le is késem, úgy ahogy van. Természetesen, mert a szomjúságom előbb egy kocsmába vezetett. Így az Evil Men Have No Songs kezdőszámára esek csak be a hajó gyomrába. A színpadon a hazai indie-közélet néhány celebje játszik épp zajos, cipőbámulós popszámokat, méghozzá nem balkáni, hanem nyugat-európai – vagy ha úgy tetszik, tengerentúli – színvonalon. A zenekar az elmúlt ősszel adta első koncertjét, és már akkor is meghökkentően jónak tűnt, ahogy végre élőben is megszólalnak Szarvas Árpád hálószobaprojektjének dalai. Az EMHNS azóta még erőteljesebben, még dinamikusabban szól, talán jobban is, mint a tagok anyazenekarai. Ha nem ismernénk, talán el sem hinnénk, hogy egy magyar csapat áll a színpadon. De mivel a hallgatóság nagy része tisztában volt a tényekkel, mindenki nagyon elégedetten bólogatta végig a koncertet.
Az est főzenekarának számító No Age fellépése alatt már egyre nagyobb intenzitással büfögöm fel magamból a söröket, arcomra elégedett mosoly ül, és hamar konstatálom, hogy baromi jól érzem magam. Még szép, elvégre otthon vagyok a közeli felebarátaim társaságában, vagy legalábbis valami ilyesmi. A múlt nyáron Lengyelországban csíptem el a zenekart. Akkor szerzőtársammal azt taglaltuk, hogy tök jó ez, de a szabadtéri színpadon elveszik a zenekar védjegyének tekinthető rojtos hangzás, és vajon milyen királyul szólhat ez egy kisebb, zárt térben. És, lám, ez így is van. Szánakozó mosollyal az arcomon figyelem, ahogy a tőlem jobbra álló a fülét befogva tingli-tanglizza végig az első néhány számot.
A dob-gitár felállású duó nyers erejű, faragatlan zenéjét egy Mike Patton-hasonmás egészíti ki minimális kütyüzéssel. Utóbbi szolgáltatja a zenekar ambientes hangfoszlányait, amelyek a koncerten szerencsére rövidek, és tényleg csak átvezetőként szolgálnak a pörgős számok között. A színpadon és a közönség soraiban is megfékezhetetlen rock’n’roll-ösztönök szabadulnak fel, senkit nem érdekel, hogy nincs basszusgitár, vagy hogy Dean Allen Spunt éneke is sokkal inkább kántálásra emlékeztet. A három perc alatti punkrock kirohanások hatására olyannyira elszabadul az őrület, hogy rendkívül paraszt módon, még a tiltás ellenére is rágyújtok. Na persze, nem egyedül, a rasszom reprezentánsai is ugyanezt teszik, és milyen jól teszik, elvégre épp egy istenverte rockkoncerten múlatjuk az időnket. A koncert hajrájában végre beindul az össznépi pogó, és még a gitáros, Randy Randall is a közönség sorai közt nyom le egy számot. Mi, városi huszonévesek alig bírunk mit kezdeni a zene hatására bennünk felgyülemlett energiákkal: önfeledten lökdössük egymást, dobolunk a lábunkkal, rázzuk a fejünk, az öklünk, a korsó sörünk. Ugyan nem lehettünk ott a punk születésénél 1976. június 4-én a Sex Pistols manchasteri koncertjén, mi hétfőn este mégis úgy éreztük magunkat. A mi generációnknak csak ez jutott, de szerencsére ennek is nagyon tudunk örülni. Mindenesetre legközelebb négerként szeretnék újjászületni.
(A képek nem a koncerten készültek, hanem itt.)
