Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lady Gaga – Born This Way
(Interscope)
Ahogy arról a budapesti koncerten meggyőződtem, Lady Gaga nem zenész, hanem egyfajta pop-polihisztor. A felhalmozott tudásba beletartozik a hangszerek ismerete és a dalszerzés is, de ezek semmivel sem képeznek fontosabb részt, mint a vizuális megjelenés, a jól elhelyezett nyilatkozatok, vagy az emberek pletykáltatására tett kísérletek. Ez így ijesztő elsőre, hiszen elvileg zenészről van szó, de valójában ennek köszönhető, hogy Lady Gaga úgy lett a világ legnagyobb sztárja egy olyan világban, ahol elvileg az internetnek köszönhetően már nincsenek klasszikus értelemben vett sztárok, hogy az eddigi másfél lemeze véletlenül sem volt kiemelkedő. A Born This Way minden korábbinál nagyobbként lett beharangozva, repkedtek a generációs himnusz jelzők, és hát valljuk be, jelenleg ha Lady Gaga mond valamit, hajlamosak vagyunk el is hinni neki.
A Born This Wayt épp ezért nehéz átlagos lemezként hallgatni, mert egy olyan jelenséghez tartozik, ami mögött a világ legjobb marketingje áll, és amiről a legtöbb magát borzasztó objektívnek beállító magazinok sem mindig tudtak elfogultság nélkül nyilatkozni. Van aki szerint ez a popzene vége, van aki szerint az összefoglalása. Olyan nincs, hogy "Lady Gaga elmegy", vagy "nem rossz".
Pedig amúgy tényleg nem rossz a Born This Way, de igazán jó megint nem lett. Az egész egy hatalmas idézetgyűjtemény, amiben ott van a '80-as évek legrosszabb filmjeit idéző szaxofonozástól kezdve a német sorokra épülő house-on át a Madonna-lopásig minden, lehetőleg egy kicsit még harsányabb formában, mint a forrásnál. Ezek általában jól sikerültek, ezek közé tartozik a Hair, vagy a záró Edge of Glory, de a már élőben jó ideje játszott, a legrosszabb öngyújtólóbálós rockballadákat idéző You And I-hoz is sikerült annyi giccset adni, hogy fogyasztható legyen. A 61 perces lemeznek több mint a fele jól megírt dal, jó refrénekkel, jó megszólalással és általában mindennel, amit egy mai nagyon mainstream előadónak tudnia kell, ráadásul igazi mélypont sincs rajta, ami manapság legalább annyit ér, mint pár mindent maga alá gyűrő sláger.
A Born This Way tényleg minden korábbinál nagyobb dolog, már ha a blöff-faktort nézzük, márpedig a Lady Gaga-jelenségnek ez a központi eleme. Az elképesztő csinadratta, amit csaptak a lemez körül eltakarja a zenei elemeket, amik pedig a legkevésbé érdekesek Stefani Germanotta eddigi karrierjében. De mire azokhoz hozzákerülünk, már annyit masszíroztak minket mindenhonnan a Lady Gaga nevet suttogva, hogy igazából nem is törődünk vele, csak elmondjuk, hogy "én imádom Lady Gagát", esetleg azt, hogy "pár év múlva eltűnik a süllyesztőben a többi szeméttel együtt". Ha a korábbi hasonló méretű sztárságra készülő nőket nézzük, akkor például Britney Spearsnél már sokkal előrébb jár minden tekintetben, Madonnával pedig már nem kell versenyeznie, annyira más korosztály.
Végtére is szeretem Lady Gagát. Jobban szeretem, mint amennyit a lemezeit hallgatom.
