Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egy eddigi legteljesebb összművészeti kiállítással költözik szeptembertől bő két hónapra a Műcsarnokba az azóta már a hivatalos magyar kultúra részévé vált Bizottság együttes. Készman József művészettörténésszel, a kiállítás egyik kurátorával beszélgettünk. (Az interjút a nyomtatott Lángoló Gitárok magazin negyedik, augusztus 3-án megjelent számában lehetett előzőleg olvasni.)
Mit fogok látni, ha elmegyek szeptember 3. és november 13. között a „Sírba visztek” kiállításra a Műcsarnokba?
Egy egész korszakot szeretnénk felidézni, az egymással párhuzamosan működő hivatalos és ellenkultúrát. Utóbbiban alkotott a Bizottság is, aminek fókuszában a szabadságélmény állt – egy elnyomó korszakban. Az együttes tagjai a képzőművészet és a zene területén is autodidakta művészek voltak, és „zseniális dilettánsokként” hoztak létre valami egyedit. A kiállítást három fogalom köré építjük fel: az emlékezésre, hiszen 25-30 év már egy visszatekintésre érdemes történelmi távlatnak számít; a személyességre, mert a Bizottság tagjainak hiteles emlékei kalauzolják a látogatót a múltba; és a munkáikban élő szabadságvágyra.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Meglepetés lesz azoknak is, akik annak idején ismerték a Bizottságot?
Igen. Az archív anyagok mellett látni fognak olyan új műalkotásokat is, amelyek az eltelt huszonöt évre reflektálnak. A kiállítótérben felállítunk egy színpadot, és ígéretét megtartva a Bizottság ugyan nem lép fel többé, de az utódegyüttesei játszani fognak. Az pedig biztosan meglepetés lesz mindenkinek, hogy felkértük az MR Szimfonikusokat, hogy az Őszi Fesztivál alatt játssza el a Nem bírom a gyűrődést című Bizottság-számot a Műcsarnok lépcsőjén.
A Bizottság Wahorn András által tervezett plakátjai csupán pár évvel azelőtt jelentek meg, hogy Orosz István 1988-as Elvtársak, vége! című alkotása a kelet-európai rendszerváltás jelképeként járta be a világot. Nem volt elég politikai kurázsi a Bizottságban?
ef Zámbó István találó gondolata volt, hogy a Bizottság nem jöhetett volna létre az előző rendszer nélkül. Annyira kötődött a mindent korlátozni kívánó rezsimhez, hogy annak lazulásával már kevésbé volt sarkos az ellenállásuk, egyre kevésbé táplálta a szabadságküzdelmüket, és végül 1986-ban fel is oszlottak. Az Elvtársak, vége! már egy másik korszakban, a rendszerváltó időkben született. Bár már maga a Bizottság név, és a Népszabadság akkori betűtípusát felhasználó logó is nyílt provokációnak számított, a tagok közül talán Wahorn András rendelkezett politikailag érzékeny antennákkal, a többiek jobbára esztétikai vagy művészeti szabadságban gondolkodtak. ef Zámbó István a saját maga által megalkotott edvinizmust annak idején úgy definiálta a rendőrségen, hogy egy olyan mozgalom, aminek a zászlaját olyan szél lobogtatja, ami nem fúj.
Nyílt felhíváson keresztül is várjátok a kiállításhoz a relikviákat. Újdonságnak számít ez a módszer nálunk?
Nem újdonság, ezt a módszert gyakran használjuk, ha egy meghatározott korszakot vagy területet szeretnénk bemutatni. Mi is a kiállítás természetéből fakadóan tettük közzé a felhívást, de ez csak az egyik forrásunk a sok közül. Szerencsére a mi esetünkben főként dokumentumokról – fotókról, felvételekről, plakátokról – van szó, amiket szívesen megmutatnak az emberek, és nem olyan féltve őrzött kultúrtörténeti ereklyékről, amik idővel az intim szféra részévé válhatnak, ezért nem szívesen tárják őket a nyilvánosság elé.
Mi az oka, hogy ilyen sok forrásból kellett összegyűjteni azt az anyagot, amit szeretnétek bemutatni?
Térben és időben is szétszóródott dokumentumokról van szó, részben azért, mert a tagok közül többen éltek külföldön – ef Zámbó Svédországban, Wahorn Amerikában –, részben azért, mert kezdetben még senki nem fordított energiát a munkásságuk dokumentálására, és például egy plakátról sem gondolták sokan, hogy meg kellene őrizniük, mert valaha kordokumentummá fog válni.
Miket találtatok?
Bőven volt meglepetés. Abban a tudatban éltünk, hogy a Bizottságnak két magyar lemeze, és az 1986-ban Hollandiában megjelent Amor Guru című válogatásalbuma létezik. Annak idején, amikor még szóba sem került, hogy a Bizottság valaha is a lemezgyár közelébe kerülhet, kiadtak egy kamulemezt: körbevágtak egy farostlemezt, és terveztek hozzá borítót is. Ez a Bizottság „nulladik” lemeze, néhány példánya ismeretes. Eljutott hozzánk egy olyan pedagógiai főiskolai szakdolgozat is 1983-ból, aminek a Bizottság volt a témája, és a keletkezés éve a korszak kevésbé megengedő viszonyait ismerve igen meglepő. Sikerült szereznünk kiadatlan felvételeket is, és a kiállítás mikroszájtján elérhetővé szeretnénk tenni a tagok által azóta külön-külön készített felvételeket is.
Sokan a Kalandra fel!-t tartják minden idők legjobb magyar lemezének. Egy művészettörténész hogyan vélekedik a Bizottságról?
Az esztrádzenéjük mögött megbúvó felszabadító erő miatt értékelem őket meghatározónak és fontosnak. Rengetegen lettek képzőművészek vagy zenészek a hatásukra azok közül, akik nem kapcsolták ki a magnót az első taktus után.
Mások pedig úgy gondolják, hogy az együttessel leginkább rokonítható fluxus irányzatot az alapítójával, Maciunasszal együtt temették el 1978-ban, nem sokkal a Bizottság megalakulása előtt. Lekéstek volna valamiről?
Az élet és művészet határainak elmosása az, ami a fluxushoz kötheti őket. Mindemellett nem példa nélküli a művészettörténetben, ami történt: tudhattak Maciunasról, de egyedi módon alkottak a saját területükön valamit, ami történetesen hasonlított a fluxus eszmeiségéhez. Az Artpoolban van az irányzat legnagyobb hazai gyűjteménye, nagyon sok anyagot kaptunk tőlük is a kiállításhoz.
Úgy hallottam, hogy már a Szigeten, az Octopus helyszínen is történni fog valami…
ef Zámbó István egy zenei Hyde Park formájában szeretne fellépési lehetőséget biztosítani bárkinek, Wahorn András pedig két napon keresztül fog festeni, miközben egy etológussal beszélget, a gondolatokat pedig egy majom tolmácsolja a külföldieknek. Az utolsó napon pedig minden betérőtől egy öleléssel szeretne búcsúzni.
