Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
1991. szeptember 24-én, ezen a napon jelent meg a Nirvana második, Nevermind című nagylemeze, amiről a korabeli sajtó először alig vett tudomást. Azóta viszont nem csak, hogy az akkori fiatal generáció meghatározó anyaga lett az album, hanem az igazi klasszikusok közé emelkedett a több mint 30 millió eladott példányával, amely szám mind a mai napig növekszik. A lemezről, főleg az énekes-gitáros Kurt Cobain öngyilkossága után, számtalan elemzés megjelent, hogy miért fontos, miért rossz, miért túlértékelt. A Smells Like Teen Spirit dalukat lehetetlen eltávolítani bármilyen rockdiszkóból vagy zenegépből, már legalább annyian ismerik világszerte, mint a Smoke On The Watert, sőt, feldolgozásban talán köröket is ver rá. Ráadásul ugye maga a zenekar, illetve a lemezen dolgozók sem gondolták volna előre, hogy ebből ekkora durranás lesz. Azóta persze már sokan belemagyaráznak sokmindent a Nevermindba és ezzel együtt a Nirvanába, Cobain legenda lett, és emiatt aztán valamit mindenki érez a zenekar iránt. Alább például magyar zenészek (plusz egy nem zenész) mondja el érzéseit az album kapcsán. Vigyázat hosszú lesz, de talán ez a nosztalgiázós hangulat átragad a kommentelőkre is. Mindezek előtt azonban Dave Grohl dobos nyilatkozata következik a Spin magazinból idézve:
Nagyon gyorsan jött a siker. A legviccesebb az egészben az volt, hogy a Nirvana még mindig 7-800 ember előtt játszott, mikor aranylemezesek lettünk. Még mindig egy mikrobusszal turnéztunk, mikor platinalemezt kaptunk. Még mindig a barátom hátsó szobájában laktam, mikor eladtunk 10 millió lemezt. Nem volt egy egyik napról a másikra siker, de azt hiszem, mindannyiunkat sokkoltak a történtek. Elmentem egy Benihana étterembe a hitelkártyámmal, és... Te jó Isten, működik!
Életkoromból adódóan kis spéttel ismertem meg a Nevermind dalait. '94-ben kaptam meg az MTV Unplugged kazettát karácsonyra, meglepő módon az Anyukámtól, gyakorlatilag ő szerettette meg velem a Nirvanát. Nem lettem igazi rocker, így ma is közelebb állnak hozzám az akusztikus verziók, azokat viszont sosem fogom megunni. Néha koncerten is énekelem a Come As You Are-t. (Harcsa Veronika - Bin Jip)
1991 novemberében futottam először bele a Smells Like Teen Spirit klipjébe az MTV-n, és egyből nagyon tetszett az egész. Szokatlan, furcsa volt valahogy, a fülbemászó dallam ellenére. Aztán a szilveszteri buliban, amikor szintén a háttérben futó MTV-s klipáradatban került elő, egyből mindenki abbahagyta a csevegést, miegymást, és a képernyőre tapadt - ez is eléggé felejthetetlen élmény. Majdnem mindenki látta már a buli előtt a klipet, de még így is odaszegezte a fejeket a tévé elé. Talán ez azért is érdekes, mert abban a buliban alapvetően mindenki a keményebb, főleg metál zenék rajongójának számított (15-16 évesek voltunk), de a Nirvanának nem kellett metálnak lennie ahhoz, hogy mindenkit magával ragadjon. Ugyanebben a buliban később a Nevermind album is előkerült kazettán, és akkor már olyan nagyokat is mondtunk ezt hallgatva, hogy ez lesz a mi generációnk zenéje. Ez végül nem is bizonyult olyan nagy hülyeségnek ahhoz képest, hogy ezt már nem józanul találtuk mondani. (Gróf Balázs)
Kezdő tinédzserként tökéletesen illett a Nirvana az MTV amúgy is igen pezsdítő magyarországi betörésébe. Rengeteg új, nyugatról érkező impulzus ért akkortájt bennünket, érdeklődő kamaszokat, és nem csak zenei szempontból, hanem minden tekintetben. A grunge, ráadásul, ahogy az akkori médiumok tálalták, tökéletes válasz volt nekem is, s habár nem volt Kurt Cobain-poszter a falamon, azért igencsak betalált az attitűd, amit a kockásinges-kócoshajú prezentált, szerintem ez sokszoros hatást ért el az újpesti panelrengetegben bömbölő Videoton tévéből. És habár a Nevermind a hype-ot leszámítva is majdhogynem egy tökéletes lemez (kedvenc az On a Plain), a Nirvana az igazi helyiértékére nálam az In Utero-val került: milyen is az, amikor a nagylemezkiadó befuttatott üdvöskéi megmutatják, kik is ők valójában, simítások és polír nélkül. Emlékszem az értetlenkedésekre, a Metal Hammerben anno például kifejezetten nem értették, hogy mi is ez a lemez. Aztán persze a tragédia koronázta be a dolgokat, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy hova jut a Nirvana az ezredfordulóra. (Egyedi Péter - Óriás)
A Nirvana zsenge ifjúságom egyik meghatározó zenei hatása volt, ahogy szerintem sokunknak abban az időben. Ekkor tört felszínre a "Seattle-i hangzás". Pearl Jam, Soundgarden stb, de mind közül a Nirvana volt az, amelyik a legkarakteresebb volt számomra. A Nevermindot pedig lyukasra hallgattuk abban az időben. Felejthetetlen darab. (Lepe - Balkan Fanatik)
A Nevermind miatt fogtam legelőször gitárt a kezembe, és természetesen emiatt a lemez miatt jártam évekig szakadt pulcsi, foltozott farmer vs. tornacipő kombóban is... (Kovács Geri - Soerii & Poolek, Volkova Sisters)
Van egy doboz kazettám, ez benne az egyik legkoszosabb és legelnyúltabb darab. Semmi extra, nem akar sokat, mégis örök és elpusztíthatatlan. Őszinte és naiv, de végtelenül mély. A Nevermind szó és a Nirvana zenekar kitörölhetetlenül beleégett minden három gitárakkordot ismerő ember agyába, függetlenül attól, hogy szereti-e őket vagy sem. (Szőke Barna - The Qualitons)
Sosem szerettem a Nirvanát és a grunge zenét, a kilencvenes évek elejének amerikai bandái közül messze a Black Crowes-t bírtam a legjobban. Taszított a Nirvanából áradó feneketlen nihilizmus és a banda igénytelen megjelenése, és nem értettem, mi ez a nagy felhajtás körülöttük, mivel a művészi produkciót nem érzetem akkora durranásnak. Cobain hozta a beteg, önveszélyes rocksztár dekadens figuráját, ami antitézise volt a megelőző évek gátlástalan és felszínes hedonizmusának, és öngyilkosságával hitelesítette összes önpusztító gesztusát, végül kultikus státuszba emelte a zenekart. Viszont a Nirvanának köszönhetjük Dave Grohlt, aki zenészként és dalíróként nálam messze túlszárnyalja egykori főnökét. (Kőváry Zoli - The Trousers)
1995 bizonyítványosztás után egy héttel. Én akkor múltam hatodikos és lettem hetedikes. Egy osztálytársnő alföldi telkén voltunk szülői felügyelettel és a Gulyi barátomnak megvolt ez a lemez. Betette az akkor egyedülálló CD-s magnójába és azt hittem szörnyethalok, annyira nem tetszett. Torz, hangos, nem is magyar. Az utóbbi 16 évben viszont sokszor találkoztam vele, a nyíregyházi Domokos Tibor zenésztársam egy az egybe játssza egyszálgitárral - Nyirvana - és állandóan fejet hajtok. Szerintem ő eljutott. (Kardos-Horváth János)
Akármikor ment a Viva2-n a TV-ben akkoriban a szám, ami állandóan szólt nekünk a húgommal, minden Smells Like Teen Spiritnél bejött a konyhából anyukám, és elkezdett "pogózni" a TV előtt... még sosem láttuk ilyennek, legalábbis ilyen zenére nem. (Németh Juci - Nemjuci)
A Nevermind olyan nekem, mint a gyerekkori legjobb barátom: annak idején teljesen természetes volt a jelenléte és ezért nem is értékeltem olyan nagyra, nem gondoltam különlegesnek sem őt, sem a kapcsolatunkat. Felnőtt fejjel döbbentem rá hogy mennyire fontos nekem, miután észrevétlenül átbucskáztunk sok furcsa éven. Az akkor kevésbé imponáló eszköztelenségről szép lassan rájöttem, hogy az bizony letisztultság és mai aggyal megdöbbent, hogy a 24 éves Kurt szövegei milyen sokat tudnak a világról. Amikor megismerkedtünk, sokkal többet foglalkoztam a Tennel (Pearl Jam), a Dirttel (Alice In Chains) és a Use Your Illusionnal (GnR). Na, őket az elmúlt tíz évben alig láttam, a Nevermindhoz viszont újra és újra visszatérek. (Szepesi Mátyás - Konyha)
Nincs az a gimis, akinek megbocsátható, ha kimarad. (Bajor Ádám - The Moog, Haunebu)
Amikor mindenki nirvanás volt, nekem valahogy kimaradt… Inkább az Alice in Chains-t szerettem. Biztos lázadtam... Egy éve viszont meghallgattam a teljes lemezt, és azt kell mondjam, megértem az akkori kortársaimat. Minden száma rocktörténelem. Bár amiatt, hogy a zenegépek és az alterdizsik agyonjátszották, sajnos már nem tudom otthon meghallgatni… Talán ezért is a Breed a kedvencem a lemezről. (Fehér Viktor - Kerekes Band)
Tizenkét évesen, 1994-ben a tavaszi szünet előtt vettem meg az első eredeti kazettámat (addig csak másoltak voltak), és ez a Nirvana Nevermind volt. A Déli pályaudvar aluljárójában lévő kis lemezboltban vettük a bátyámmal húszforintosokból megspórolt pénzen. A tavaszi szünetben Szerbiába utaztunk haza rokonokhoz, és onnantól kezdve két hétig ki sem lehetett tépni a walkmanemből a Nevermindot. Kurvára örültem, hogy végre itt egy zenekar, ami ennyire tetszik, és az emblematikus figurája sem halt már meg, mint pl. Sid Vicious a Pistolsból. Elterveztem, hogy ahogy elég idős leszek ahhoz, hogy egyedül utazzak, kimegyek valahova megnézni őket élőben. Aztán hazajöttünk, és láttam az MTV-ben, hogy fejbe lőtte magát. Azóta utálom Cobaint. Na jó nem. (Minda Endre – Hangmás)
Amikor megjelent a Nevermind, én is a kezdődalt, a Smells Like Teen Spiritet hallottam róla először. Egy Egocenter nevű szórakozóhelyen ültem délután, amikor betette az egyik csapos fiú, na ezt hallgassátok meg! Teljesen váratlan rockzenei újítás volt akkor számomra, hogy verze előtt kiállt a gitár és csak a basszusgitár ment a dobbal. Ez egyből megtetszett. Azóta sincs olyan rocklemez, amin ennyi slágeres dal van. Kazettán volt meg. Az akkordmenetek és a dallamok elképesztően eredetiek. Egyszerűek, de mindegyikben van valami furcsaság, asszimmetria. A zenéből melankólia, közvetlenség és zajos lendület áradt, ami miatt Kurt Cobain az egyik kedvenc dalszerzőm és előadóm. Az angol szövegeket nem értettem. A Polly szövegét évekkel később valahogy leírtam hallás után, és amikor egy házibuliban találkoztam egy amerikai lánnyal, megkértem, hogy magyarázza el. Nem érdekelte nagyon a dolog, de unszolásomra elmondta, hogy valószínűleg egy kismadárral szól, akit kiengedtek a kalitkájából. Valószínűleg félreértette a dalt, pedig az anyanyelvén íródott. Gyakran újrahallgatom a Nevermindot, mindig ugyanúgy tetszik. A Nirvana nagyon különleges zenekar volt, mert nem volt konkrét zenei stílusok, és hárman teljes hangzást csináltak. A kilencvenes évek elején a környezetemben zajos, de jó zenekarnak számított, éreztük, hogy újszerű és igazi. Aztán Cobain halála után támadhatatlanul tökéletessé magasztosultak. "No, I don’t have a gun" - énekli a Come as You Are-ban, aztán meg pár évre rá fejbe lövi magát egy puskával, hát sajnos ez is eszembe jut arról a Nevermindos dalról. (Nemes András - Pluto)
Mindig azt szerettem a Nirvanában és magában a Seattle vonalban, hogy hirtelen robbant (legalábbis Magyarországról átélve) és hónapok alatt söpört el mindent. Ilyet manapság maximum a Zumba tud csinálni, de ebbe most ne menjünk bele... Talán a punk óta először tudott olyan lázadás kitörni a világban, mint amit a Nirvana hozott meg a zenéjével és azzal a világnézettel, ami az album címe is lett. Nekem leginkább az elsöprő gitárhangzás, az egyszerű de annál brutálisabb dob és persze a szövegek, amit ez az album jelent. Most nem akarok "bezzeg a mi időnkben" klasszikus nagy öreg lenni,.de kicsit sajnálom, hogy manapság ekkorát már semmi sem üt... (Bakó Balázs - Supersonic)
Amikor megjelent a Smells Like Teen Spirit videoklipje kifejezetten utáltam a számot (a mai napig nem szeretem, a Nirvana Sex On Fire-jének tartom). Viszont a Nevermind albumnak (és a Nirvanának) köszönhetően egy csomó olyan zenét ismertem meg amit addig ('91-'92) nem hallottam, és amik utána nagy hatással lettek rám: Mudhoney, Pixies, Daniel Johnston, The Vaselines, Meat Puppets, stb. Szinte bármelyik másik Nirvana albumot többet hallgattam a Nevermindnál, de (mint sokan mások) én is a Nevermindon keresztül ismertem meg a zenekart, és a fent említett bandákat is, szóval sokat köszönhetek ennek az albumnak. Ehhez kapcsolódik egy apró érdekesség is: Szegeden gimiben játszottam egy Pale Blue Eyes nevű zenekarban, aminek az eredeti neve Jesus Black volt (ahol egyébként még doboltam, az énekes pedig a Zombie Girlfriend jelenlegi gitárosa/énekese, Nagy Gergő volt), és az első koncertünket pont azon a napon adtuk amikor Kurt Cobain meghalt. (Szarvas Árpád - EZ Basic)
Amikor a Nevermind megjelent, abban az évben kezdtem az általános iskola ötödik osztályát, azt hiszem ez az az év, amikor az ember elkezd rockzenét meg egyáltalán mindenféle zenét hallgatni. Ha jól emlékszem, az egyik osztálytársamtól, a helyi érdekeltségű Kurt Cobaintől, Zolitól hallottam először a Nirvanáról, neki megvolt a Bleach kazettán, és azt kölcsön is kértem tőle. Már az a lemez is erősen hatott, aztán jött a Nevermind, amit csak ezután hallottam. Kicsit homályos az emlék, de úgy emlékszem, hogy nekem csak később esett le, hogy az a zenekar, amelyik a Bleach-et csinálta ugyanaz, amelyiknek a cheerleaderes klipjét szénné játssza az MTV. Aztán persze megszereztem az összes lemezt (nekem az In Utero is nagy-nagy kedvenc). Azért az elgondolkodtató, hogy Kurt Cobain később túl sterilnek, vékonynak, "tisztán torzítottnak" tartotta ezt a lemezt, ami mondjuk a Bleach-hez képest tök jogos, de a dalok így is működnek, sőt szerintem ha még erősebb, még torzabb lett volna az egész, akkor is ugyanez a fogadtatás lett volna. Ez volt az a lemez, ami megadta az alaphangot a kilencvenes évekhez. Vagyis hogy bármit lehet, bárhogyan, bármilyen hangzással - ha jó dalok vannak, akkor teljesen mindegy, hogy hogy szól vagy, hogy lett felvéve. Így is úgy is sikeres lesz. Hát így lett, és jó, hogy így lett. (Hó Márton - Jégkorszak)
11-12 évesen, amikor ez a lemez kijött, mindenféle kritika nélkül szívtam magamba az akkori zenéket és ma sem tudom, mit lehetne megragadni ebből a lemezből. Olyan természetességgel van bennem mindenestül a mai napig, mint mondjuk a biciklizés. Szóval sokkal inkább egy képességem avagy tulajdonságom, mint egy lemez csupán. (Sperling Andor - Rakéta)
A Nevermindot nagyon autentikusan egy gimnáziumi házibuliban hallottam először. Valójában csak nekem volt házibuli, mert a többiek, akik nem rúgtak be annyira, a nagyszobában ülve hangoskodtak, míg én kulturáltan kidőltem egy ágyra a kicsiben. Na és ebben a kisszobában ment a magnón végtelenített lejátszásra állítva a Nevermind. Valamelyik csajé volt, mert ne feledjük, a Nirvana akkoriban ugyanolyan jó pasis zenekarnak számított, mint a Guns. Bevallom, kissé egyhangúnak tűntek a számok abban az állapotban, de az már akkor is megtetszett, hogy a halk és lassú versszakokat hangoskodó refrének váltják. Jó, jó, nem azt mondom, hogy ezzel rátapintottam a Nirvana lényegére, meg ugye nem is húsz, sőt nem is negyven éve találták ki ezt a hatásvadász húzást, de akkor nagyon jópofának tűnt. Nekem ez volt a legfontosabb eleme. Meg úgy látszik másoknak is, mert a rákövetkező évekbe épült pár karrier erre a sémára. (Zubreczki Dávid - Csibor)
1990-91 pont az a két év volt, amikor a helloweenes és ozzys gimisrocker-korszakomból kinőve túlnyomórészt hiphopot hallgattam (ne húzza a száját senki, a Public Enemy is rocknroll!), de épp a Nevermind volt az a lemez, ami visszavezetett a gitárzenékhez. Valamikor '92 elején kerülhetett a kezembe másolt kazettán, és nem vagyok rá büszke, de azóta sem lett meg eredetiben. Igaz, rongyosra hallgattam és kívülről tudom, úgyhogy talán szükség sem volt rá, az viszont tény, hogy amikor néhány évvel ezelőtt valaki végre megtanított torrentezni, ez volt az első lemez, amit magamtól, egyedül letöltöttem. Ja, és az is furcsa, hogy a Nevermindon kívül egyébként egyetlen Nirvana-lemezt sem hallottam egészben, szóval úgy vagyok fanatikus, hogy közben ezek szerint mégsem vagyok az. (Vörös András - Superbutt)
Ez a lemez lett minden soványságom, minden csatakosan a szemembe lógó haj, minden kockás ing és tornacipő, minden barátom, minden borszagú hányásom, minden balfasz répafazonú gatyám, minden elcseszett csókom, minden hisztim és az összes fehér zoknim. Ez a lemez a punk-rock, amiben hiszek. (Beck László - 30y)
Szóval, a Nevermind. Az a furcsa, hogy nem is a Smells Like Teen Spiritet hallottam először, hanem a Pollyt, rádióban. Én nem voltam annyira MTV-s gyerek akkortájt még. Meg az is furcsa, hogy nekem nem volt úgy különbség pl. a Guns és a Nirvana között, hiszen semmit nem tudtam róluk, csak annyit, hogy népszerűek, és mindenki szereti őket. De az tuti, hogy azonnal elkezdtem hallgatni a Nevermindot, amint sikerült TAKT-on megvenni a lengyel piacon. Imádtam a hangzását, pedig akkor még azt nem is figyeltem úgymond szakmai füllel, csak annyira szépen szólt minden, meg persze Kurt hangja, hát, nagyon nem volt véletlen a befutás, azt hiszem. A csávó nagyon hozta azt a figurát, akire fel kell néznie egy tininek, még ha egy tökéletes roncs is volt már nem sokkal később. A Territorial Pissings, meg később, ahogy CD-n is megszereztem a lemezt, az Endless Nameless szétzúzása mindennél többet jelentett akkoriban. Emlékszem, hogy fekvőtámasz-felülés szuper szetteket csináltam, miközben a lemez ment. Csak annyi volt a baj vele, hogy mindenki szerette, gondolom, ezért is vált jó és rossz értelemben egyaránt klasszikussá, szóval inkább ráerőltettem magamra a Bleach-et, és rájöttem, hogy az még jobb! (Pálinkás Tamás - Isten Háta Mögött, Tej)
Magáról a Nirvanáról és a Nevermind című lemezükről is elég kínosan későn értesültem. Azt hiszem csak tizennégy évesen jutott eszembe, hogy megrendeljem Jézuskától karácsonyra kazettán. Szerencsére meg is kaptam, úgyhogy a két ünnep között akkor a bejgli evés és a karácsonyi műsorok nézése között elég gyakran szenvelegtem a Nevermindot hallgatva, a magnó mellet kuporogva. Úgy éreztem, hogy a világ gonosz és én egy dühös áldozat vagyok, meg hasonló fennkölt dolgokat. Olyasmiket, amiket egy tisztességes pubertás a rockzene hatására érezni szokott. Vicces élményem még az albummal kapcsolatosan, hogy asszem valamelyik oldal végén (kazettáról beszélünk) pár percig megy valami halk hörgés, meg zajongás. Amikor a Nevermind beszerzésének évében elmentem a balatonfűzfői nyelv és számítástechnikai táborba, akkor ott az egyik este ezt a kazit hallgattuk lefekvés előtt. Korábban nem voltunk figyelmesek erre a halk hörgésre és ott az éjszaka csöndjében úgy befostunk tőle, hogy minden felügyelő tanárt felkeltettünk. Először azt hittük, hogy valami szellemet hallunk, aztán azt, hogy valaki poénból rávett a kazettára egy "jópofa" ijesztgetést, később pedig rájöttünk, hogy ez a hörgés a lemez részét képezi és minden példányon rajta van. Bár főleg abban az időszakban hallgattam ezt a lemezt, azért azóta is egy évben legalább egyszer végighallgatom elégedett mosollyal az arcomon. (Tonyo - The Moog, Bastiaan)
Általános iskola, T. Zoltánnal és R. Bélával Nevermind kazetta lopás a veresegyházi könyvesboltban, totál kudarc, megszégyenülés... Najó, csak szemlélő voltam... jó csak hallottam róla. (Szabó Áron – Haunebu)
A gyűjtést végezte: gihi
