Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ugyan a Prosectura zenekar nem éppen ezt az eseményt jósolta meg 1995-ös lemeze címével, tizenhat évvel később mégis valósággá vált: lassan annyi van belőlük, hogy egymás hátát tapossák a Sátán dicsőségét hirdető metálzenekarok. Sátán nevét szádra hiába ne vedd! – tartja a mondás, és a pokol katonáinak jó része ennek szellemében tevékenykedik. Így aztán e vészterhes esztendőben az a szerencse ért minket, hogy jó néhány kiváló, véráztatta és bűnben fogant albumot hallhattunk.
Nem mostanában történt, hogy végleg leáldozott a black metal csillaga. Bár még mindig sok hullaszagtól bűzös kriptaszökevény ragad gitárt, egyre kevesebb köztük a komolyan vehető, az igazán félelmetes. Legyünk őszinték, ma már inkább nevetség tárgya egy-egy jól irányzott arcfestés, és a reakcióktól a pandamackók többet csuklanak, mint a Mester. Szegény, ott lenn, bizony egy ideig csak bánatosan lógatta bojtos farkát és kavargatta az üstjében rotyogó embercsontokat, mert nem úgy tűnt, hogy a közeli jövőben akad majd újabb fekete sereg, amely az ő igéjét terjeszti. Ám mert ahogy a jóság, úgy a gonoszság is örök, a sötét erők ismét a felszínre törtek. Váratlan és meglepő fejlemény: a Patás ezúttal a szebbik orcáját mutatva támad.
Az okkult rock, metál divat lett az elmúlt pár évben. Megváltozott azonban a világ, olyan (jó és rossz értelemben vett) hisztéria ma már biztosan nem alakul ki, mint egykor a norvég black metal körül, meghitt templomégetésről, pajkos agyvelőfogyasztásról, elégikus hangulatban elkövetett gyilkosságokról immár szó sem lehet. Mozgalom sincs, mint akkoriban, elvek is csak keveseknél, leginkább azoknál, akik a kezdetekkor ott voltak. Az utánuk érkezők hirtelen támadt, heveny ördögimádatának valószínűleg a pénz az egyetlen igazi mozgatórugója, "némelyeknek bejött, talán nekünk is be fog" alapon. Ennek megfelelően vezér sincs, aki a had élére állna, önszerveződő sátánista kisközösségek formájában fejlődik a színtér, nehéz lenne kiemelni egyetlen zenekart, amelyik esélyesnek tűnik arra, hogy hamarosan szélesebb közönségnek mutathatja be romlott szertartásait.
Megváltozott maga a zene is, a csatorna, amelyen keresztül lehetőleg minél többfelé kellene továbbítani az Ördög hangját. Mivel az extrémitáson vezető utat gyakorlatilag végigjárták az elődök, a modern idők fattyai a régmúltba révedtek, és rátaláltak a 70-es, 80-as évekre, a Covenre, a Mercyful Fate-re, na meg persze a méltóságos Black Sabbathra. Ez a szebbik orca, de épp emiatt orvabb, a vijjogó gitárokkal kísért károgásba rejtett üzenet jellegénél fogva soha nem juthatott el annyi fülbe, mint amennyibe eljuthatna a kulturáltabb módon megénekelt sátáni szó – ha ugyebár nem fújdogálnának immár más szelek a világban (lásd fentebb).
Nagy kérdés tehát, mire jutnak az új sötét kor okkultistái. Annyit mindenesetre elértek, hogy addig-addig idézték meg a Nagyurat, amíg ő maga is előbújt a föld legmélyebb bugyrából: újjáalakult minden idők legfontosabb és legjobb metálegyüttese, a Black Sabbath. És az hagyján, hogy Iommiék tesznek egy vagy több koncertkört, mert annak nincs különösebb tétje, Ozzy megmutatja a csupasz fenekét, eljátsszák a Paranoidot meg a War Pigset, és máris őrjöng mindenki, ám a fáma új albumról is szól. Márpedig ez – láttuk a szegény Ronnie James Dióval elkészült Heaven & Hell-lemeznél, ami sajnos nem egy mindenek feletti remekmű – eléggé rizikós, jócskán benne rejlik a kudarc lehetősége. Ha csak az idei konkurenciából szemezgetünk, minden rettenetes tudását össze kell szednie a Legnagyobbnak, hogy ne maradjon szégyenben követői előtt.
A Blood Ceremonyt és a Castle-t már méltattuk, a Portrait-ről viszont eddig csak érintőlegesen esett szó. A svéd zenekar három éve elkészítette a „2011-ig a legjobb Mercyful Fate-lemez a Don’t Break The Oath óta” albumot, amivel rögtön kult státuszba került (kult státusz = csak nagyon kevesen ismerték, de ők mind ajnározták). A Metal Blade kiadóhoz igazolva történt egy-két nem is olyan apró változás: az hagyján, hogy elment a basszusgitáros, de kirúgták a King Diamond-hangú remek énekest, ami viszont azonnal kérdésessé tette a második lemez minőségét. Kár volt aggódni: a Portrait él és virul, csak kicsit átalakult. A Crimen Laesae Majestatis Divinae-n némileg egyszerűsödött a zene, azaz kevesebb a változatos építkezés, több a betonozás, de ettől még ugyanúgy belefért a repertoárba a 10 perces eposz is, természetesen zárásul, tetőpontként. Az új dalnok sem titkolja, hogy Diamond a legfőbb példaképe, ám a hasonlóság egyáltalán nem zavaró, inkább kellemesen ismerős. A harmadik lemez nyilván igazságot szolgáltat, addigra pedig az első kettőt már kívülről fújják majd a rajongók. Aki az alábbi dal hallatán nem kezdi el híven szolgálni a Mestert, járjon inkább vasárnapi misékre! (4/5).
A norvég Devil a nevével és a Black Sabbath-leckét szépen felmondó zenéjével szolgálja a Sötétség Urát. Time To Repent című debütálásán a majdhogynem primitív riffek, az ozzys dallamok (egy jobb hangú énekestől) és a végletekig puritán hangzás egyből visszarepítenek minket vagy negyven évet az időben. Más kérdés, hogy ettől ez esetben nem esünk hasra, mert hiányoznak az igazán erős dalok, így meg nem patinás, inkább csak poros az egész. Persze akinek kizárólag az számít, hogy valami olyasmit hallgasson, amitől véletlenül sem érzi magát 2011-ben, nyugodtan tisztelje a Mestert ezzel a lemezzel (3/5).
Aki viszont hallani akarja a „2011-től kezdve a legjobb Mercyful Fate-lemez a Don’t Break The Oath óta” albumot, annak az idei In Solitude-ot (The World. The Flesh. The Devil) kell előásnia szintén a Metal Blade katalógusából. Az In Solitude is második teremtményét szabadította a világra (ők láthatók a cikk elején lévő fotón), és bár az elsőszülött is kellően csúf (azaz jó), ez az új hosszú idők óta az egyik legtökéletesebb lény, amely egyenesen a pokolból érkezik. A Mercyful Fate alap, de két lényeges különbség van: az énekes nem hallat King Diamond-i sikolyokat, hangja mindvégig a középtartományban mozog, fenyegetőn és nem kevés melankóliával. Ez utóbbi a másik eltérés a nagy elődhöz képest: az In Solitude-ot, anélkül, hogy közben lendületét vesztené, valami ősi komorság hatja át, amitől legalább olyan sejtelmessé válik, mint a leghatásosabb doom metal zenekarok. Szinte várja az ember, hogy mikor robban ki az elfojtott érzelmi vulkán, amit végig tisztán érezni a lemezen, és az a legzseniálisabb, hogy az In Solitude nem nyújtja át a kulcsot a zárhoz, hanem magunkra hagy az irracionális félelmeinkkel. Alávalóan gonosz! Úgyhogy aki az alábbi dal hallatán nem kezdi el híven szolgálni a Mestert, morzsolgasson inkább rózsafüzért! (4,5/5)
Természetesen Hollandián is rajta tartja szemét Őkegyelmessége. The Devil's Blood nevű alattvalója véres szeánszai révén már régebb óta nagy figyelmet kap, olyannyira, hogy komolyabb fesztiválokra is előszeretettel hívják meg a rejtélyes társaságot. Én ugyan később kapcsolódtam be, de mai füllel végighallgatva a kurta diszkográfiát – a korai demókat, kislemezeket, a szenzációs Come, Reap EP-t, majd a kitűnő The Time Of No Time Evermore című bemutatkozó LP-t – tisztán érződik, hogy egyre inkább kihunyni látszik a The Devil's Blood kezdetben mindent felemésztő tüze. Csak az új lemez (The Thousandfold Epicentre) dalai alapján nem nagyon hinné el senki, hogy ebben az együttesben pár éve még ott feszült a heavy metal valaha volt összes ereje, sodrása. Annak ellenére is, hogy nem játszik különösebben kemény zenét, ráadásul női énekese van. A 70 perc feletti játékidő eleve csak akkor ér valamit, ha sikerül szinte hibátlan tartalommal megtölteni, és itt még nem érzem ezt. Még – mert egyelőre nem akarom elhinni, hogy ennyi volt, lehet, hogy később azért csak megtetszenek ezek a lelazult, progresszív rockos, helyenként felszínesnek tűnő, túlságosan hosszúra nyújtott számok (most még 3/5).
A végére maradt a bizonyíték, hogy aki valaha akár rövid ideig is az Ördögöt imádta, sosem tér le a helyes ösvényről. Az amerikai Satan's Host 1986-ban (!) jelentette meg első lemezét, a beszédes című Metal From Hellt. Aztán hosszú ideig csend, majd Leviathan Tisiren énekes nélkül kevéssé izgalmas black metallal tisztelték a Sátánt, hogy 2011-ben Leviathan és Evil, a gitáros végre ismét együtt idézze meg démonjait, és elkészítse a By The Hands Of The Devilt – az év egyik legjobb metállemezét. Leviathan hétköznapi neve egyébként Harry "Tyrant" Conklin, a Jag Panzerből ismerhetik őt a fémszívűek, és így azonnal tudják azt is, hogy kevés lesz a kezük az egy dalra eső nagy ívű dallamok számolgatásához. A Satan's Host elsöprő erővel rohamoz, az Iron Maidentől a black metalig sok mindent egybeolvaszt szentségtelen zenéjében, kár, hogy Evil Hobbit dobos (ki mondta, hogy a Sátánnak nincs humora...?) folyamatos késztetést érez olyan helyekre is blastbeatet és díszítést tenni, ahová egyáltalán nem kellene. Mindenesetre aki az alábbi szám hallatán nem kezdi el híven szolgálni a Mestert, mártogassa a kezét egész életében szenteltvízbe! (4,5/5)
