Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Moog – Seasons In The Underground
(MuSick Recordings)
A The Strokes 2001-es lemeze, az Is This It után, ami "visszaadta a gitárzene becsületét" (immár több mint tízéves újságírói axióma), viszonylag hamar kapcsolt Magyarország: a megszokott évtizedes, vagy még hosszabb lemaradástól eltérően pár esztendőn belül itthon is megjelent néhány zenekar, amelyik a Strokes köpönyegéből bújt ki. A büszke hazai indie-színtér sosem volt túl nagy, ma pedig még akkora sem, de vannak, akik kitartanak. Ezek leghíresebbje a The Moog, amely a harmadik lemeze megjelenése után elhúz Amerikába. Nagyon helyesen teszi.
Helyesen teszi, mert itthon elérte, amit lehetett. Pár száz die hard rajongó, pár száz kíváncsi szimpatizáns, tini lányok sóvárgó pillantásai a színpad felé, nagyjából ennyi. Szakmailag pedig kifejezetten bravúros, hogy az első lemez után amerikai kiadóhoz tudott szerződni a zenekar, és a MuSick immár két albumát is finanszírozta. Sőt, kinti filmsorozatokban, számítógépes játékokban tűnt fel a The Moog zenéje, amiből kis pénz is befolyt, abból fedezik ezt a mostani utat. Az Amber Smithről azt írtuk, hogy sötétebb hangulata jól passzol a magyarok általános kedélyállapotához, mégsem sikerült betörnie a honi mainstreambe, mit is remélhetne akkor a The Moog, amelyben jóképű srácok viszonylag jókedvűen zenélnek?
Holott ez a jókedv már nem is teljesen egyértelmű, mintha az itthon mindent elborító pesszimizmus ráragadt volna erre az eddig ártatlanul vidámnak tetsző együttesre is. Nem vészesen, csak annyira, hogy született egy-két komolyabb hangvételű dal, felhangzik néhány komorabb dallam, a kamaszok felnőttek, és megértették, hogy a körülöttük lévő világ nem annyira rózsaszínű, amennyire annak szeretnék látni. Ez persze jól hangzik, talán igaz is, de gondolom, a borongást inkább a zenekaron belüli problémák okozták (lásd interjúnkat). A nyitó Seasons Change in the Underground pont nem borong, viszont három dolog azonnal megállapítható: a többek között a Beatlesszel, a Pink Floyddal és Bowie-val is dolgozó producer, Ken Scott a valóban szép dobhangzáson túl nem nyújtott semmi extrát, a szintetizátorok ezúttal mindennél nagyobb szerepet kaptak, illetve az idők folyamán a The Moog megtanult magabiztosan slágereket írni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de a refrén önálló kislemezért kiált, már persze ha lenne értelme itthon ennek a formátumnak. Majd talán odakint.
A We Walk in Fast a kicsit bénácska óóó-zással, az I Wanna Take You to Paris a kicsit bénácska lalalázással és a Run a jellegtelenségével a szokásos The Moog-vonalat erősítik, egyszerű gitárpopdalok, csendesen meghúzódnak a lemezen. Nem szokványos megoldás, hogy a We Walk in Fastot feljátszották más hangszereléssel is, a címéhez (We Walk in Slow) illeszkedő ritmusban, ez a változat viszont túl renyhe lett, az obligát óóó-zás úgy hangzik, mintha még Tonyó (Szabó Tamás énekes) is unná. A szám egyébként sem ér annyit, hogy két verzióban is végighallgassuk.
A Highwayt Dorozsmai Gergő dobos énekli némi bluesos felhanggal, ami kifejezetten üde színfolt, főleg, hogy Tonyó stílusa amúgy is eléggé megosztó. A Call Me Up az egyik említett felnőttesebb dal, vonósokkal szépítve. Introvertált lett, de kifejezetten mutatós az album közepén. Az I Can't Waitről nem túl lelkesen nyilatkozott a zenekar, ezt a kiadó által rájuk erőltetett Evan Foster írta (kivéve az éneket), és szerintük nem különösebben jó – szerintem meg nem lóg ki az átlagból. Hogy aztán valóban sláger lesz-e, az megint más kérdés, ahhoz azért nem tűnik elég erősnek.
Jóval izgalmasabb a szintikkel bőven megpakolt No Time to Turn Around, amelynek helyenként az énekdallamai és az egzaltáltsága engem a Sparksra emlékeztet. A lemez kiemelkedő dala, de jól állt volna neki, ha még őrültebbre veszik – ahogy az egész albumnak sem ártott volna az egészséges mennyiségű dilizés. Amennyiben netán belealudtunk a We Walk in Slow-ba, az utána következő March of the Unholy Truth metálos hejjegése azonnal felébreszt, ami nem is baj, mert a rendszeridegen elem ellenére jó kis szám, és a lemez legvégén a Little Bird is rendben van a tipikus záró témájával.
A The Mooggal mindig is az volt a problémám, hogy túlzottan rendes fiúk, senkit nem bántanak sem ők, sem a zenéjük. Az Amber Smith, vagy éppenséggel a Hangmás példája a bizonyíték: attól, hogy valami magyar és "indie", még nem feltétlenül kell teljesen ártalmatlannak lennie. A The Moogban jól fésült és jó modorú fiatal zenészek illedelmesen eljátsszák, amit kétségtelenül szeretnek, és ez igen tiszteletre méltó, de kevés. Ha Amerikában megtanulnák, hogyan kell odavágni néha, az nagyon jót tenne nekik.
