Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Duran Duran viszonylag trendivé vált az utóbbi években, de ez nem azt takarja, hogy ők mentek volna a zeitgeist után, hanem a zeneipar újrahasznosítási-láza jutott el afelé a szintipop-new wave-ig, amit ők csinálnak. Ebből persze Magyarországon semmi nem látszik, itt épp ugyanolyan irodista buli lett, mint a Papp Lászlóban megrendezett koncertek túlnyomó többsége.
Ez persze a zenekaron nem látszott, a nagyjából háromnegyedig megtöltött stadionnak lenyomták profi műsorukat, kínosan ügyelve a közönséggel való lazáskodásra, aminek keretei közt találtak egy finn srácot, akivel elénekeltettek pár sort. Azt nem mondom, hogy unták a koncertet, de jól láthatóan annyiszor megcsinálták már ugyanezt az utóbbi időben, hogy akár alvás közben is le tudják zavarni. Simon Le Bonnál azért annyi belefért, hogy egy olasz nézőnek megemlítette fájdalmát a múlt heti angol vereséggel végződő Eb-meccs miatt, és még a minimális színpadi mozgással is el tudta érni, hogy figyeljenek rá az emberek. Egyszerűen így kell megöregedni.
A csak és kizárólag a legnagyobb slágerekre, és némileg az egyébként remekül sikerült tavalyi lemez dalaira épülő koncertről épp ezért nagyon nehéz mit írni: pontosan azt hozták, ami az embernek eszébe jut akkor, ha meghallja a Duran Duran-koncert szókapcsolatot. Tehát volt három jól kinéző kivetítő, egy kicsit túlzottan elnyújtott szólózás és a korábbi nagy rivális Depeche Mode-tól ellopott közösségi karlengetés.
Fotók: Illyés Tibor/MTI
A koncert egyértelműen legizgalamsabb része az volt, amikor kiszúrtuk az idén minden létező díjat megkapó Kovács Ákost a közönségben, aki rezignált arccal vette tudomásul párja érintéseit, és néha még a levegőben is tapsolt egyet. Ez nem a Duran Duran kritikája, az angol zenekar egyszerűen eljutott a professzionalizmus azon szintjére, amikor már zavaró a tökéletesség. Kicsit úrifiús picsogásnak tűnik ez így, de a remek dalok ellenére is egyre többször fordult meg a fejemben, hogy talán ki kéne menni körülnézni, mert teljesen kizárt, hogy lemaradok a Nagy Katarzisról, hiszen az épp eltűnt a tökéletesre csiszolt programban.
Miután lezárták a koncertet a szokásos Rióval, a közönség is szenvtelenül kisétált az arénából, a metró felé pedig már leginkább arról ment a beszélgetés, hogy milyen kurvára nincs kedvük holnap dolgozni. Nagyjából ennyire volt emlékezetes ez az egész.
