Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Saint Vitus @ A38 Hajó, 2012.07.04.
A Los Angeles-i Saint Vitus legalább akkora legenda, mint a májusban nálunk járt Sleep, ezért talán törvényszerű, hogy pont mint Matt Pike-ékra, diszkrét félháznál többen nem voltak rájuk kíváncsiak. Magyarországon ugyanis, hiába kezd egyre trendibb lenni a stoner meg a doom, a műfaj állítólagos rajongóinak nyolcvan százaléka még mindig leragadt a Downnál meg Zakk Wylde-nál, utóbbi meg pont múlt héten játszott Budapesten.
A Saint Vitus ráadásul nem is a metál, hanem a punk felől jött annak idején - magyarázta Jakab Zoltán budapesti hardcoreénekes a koncert előtt, ami abból a szempontból igaz, hogy a korai anyagukat a Black Flag-gitáros Greg Ginn jelentette meg az SST kiadón keresztül, és annak idején rommá is turnézták magukat Rollinsék társaságában. Mondjuk megnéztem volna, hogy hogy fogadják a nyolcvanas évek elejének hírhedten radikális hardcore-arcai ezt a valószínűleg már akkor is szétcsúszott, leginkább sorozatgyilkosságért elítélt Hells Angels-tagokra emlékeztető emberekből álló zenekart, akik nem átallottak Black Sabbath-ihlette lassú szemétséget játszani abban az időszakban, amikor mindeni a fénysebességű darálásra esküdött: talán nem is véletlen, hogy a zenekar, mint minden igazán nagy legenda, csak a feloszlása után vált kultikussá.
Ide a legismertebb felállásukkal jönnek, vagyis Dave Chandler gitáros-főnök mellett az a Scott "Wino" Weinrich énekel, akit többek közt az Obsessedből, a Hidden Handből, a Spirit Caravanből, a Neurosis-Melvins tagok szupergruppjából, a Shrinebuilderből, vagy épp Dave Grohl metálprojectjéből, a Probotból lehet ismerni. Az eredendően inkább gitárosként fungáló Weinrich itt csak énekel: láthatóan hülyén is érzi magát a színpadon gitár nélkül: néha úgy kapaszkodik a mikrofonállványába, mint valami nagyon beszívott Axl Rose, néha meg a dobost nézi percekig, és kényelmetlenségén az se segít, hogy akárhányszor próbál konferálni, a zenekar főtrollja, Chandler vagy átveszi a szót tőle, vagy csak egyszerűen belegitározik a mondandóba.
A Saint Vitus persze Dave Chandlerről szól, aki messze a legsúlyosabb fazon az egész zenekarban: az ember simán ilyennek képzelné el a megöregedett Dennis Hoppert, ha történetesen a Szelíd motorosok végén nem lőtték volna szitává, hanem. Rettenetes, ősz lapátszakáll, színben stimmelő Zámbó Jimmy-haj, mindezt fejkendővel súlyosbítva, a gitározása, illetve főleg a szólói - és ez a Wino-féle agyas, pszichedelikus, technikás játék után különösen megdöbbentő - pedig pontosan olyan indokolatlanok, hogy a figura egyszerre lehetne a doom Kerry Kingje és Jeff Hannemanja. Megfog egy hangot, rálép egyszerre a phaserre és a delayre, majd néhány másodperc után felnéz, várva a hatást, és ezek után még megtapossa néhányszor a wah-pedált is, kész, vége. Mindezt természetesen óraműpontossággal, minden egyes dalban, és a szikár, bunkó doom-riffekbe is hibátlanul száll be a pedálbasztatás után, pedig mintha kicsit be is lenne baszva, legalábbis a széles mozdulatok, és a bajusz alatt Winóval együtt vicsorogva tátogott szövegek erre engednek következtetni.
Ez inkább legenda, mintsem jó zene - jött ki úgy három dalnyi Saint Vitus után a hajó koncertterméből Vörös András budapesti metálénekes, pedig az alapvetően lassú, retrópunkos trunacsitázásig csak néha hevülő nóták kimondottan jól szólnak, a zárásként eljátszott Born Too Late meg legalább akkora himnusz, mint a War Pigs: kár, hogy csak ilyen kevesen ismerik.
Szöveg: enba
(A képeket innen loptuk, és nem a helyszínen készültek.)
