Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
1962. július 12-én, napra pontosan fél évszázaddal ezelőtt, történetesen szintén egy csütörtök este különc társaság gyülekezett a londoni Marquee klub előtt, hogy megnézze egy bizonyos Rollin’ Stones zenekar bemutatkozó koncertjét. A világ most egy napra ismét Stones-lázban izzik, a Lángoló Gitárok pedig ebből az alkalomból szemezgetett a világ legmenőbb rockzenekarának első tizenhárom évéből.
Tedd a lábad a 66-os útra
A trendi vastagkeretes szemüvegeket és a háború idejéből megmaradt szükségruhákat viselő kisasszonyoknak és fiatalembereknek eltartott egy kis ideig, mire hozzászoktak a színpadról jövő zenéhez, sokan közülük ugyanis megszállott dzsesszrajongók voltak. Az aznap este első ízben fellépő együttesben a furcsa mozgású énekes és az elemiből ismert jóbarátja, azaz Mick Jagger és Keith Richards, valamit a jóképű és visszafogott gitáros, Brian Jones álltak az első sorban. Mögöttük művészképzős haverjuk, Dick Taylor basszusgitáros, és az egyik kezével húsos pitét faló, a másikkal klimpírozó Ian Stewart zongorista, valamint a koncertre beugró, későbbi Kinks-tag Mick Avory dobos foglalt helyet. (Avory visszaemlékezései szerint azonban nem ő, hanem valószínűleg Tony Chapman játszott ezen a koncerten.)
A Rollin’ Stones névre hallgató együttes az Angliában akkoriban még eléggé ismeretlen rhythm and bluest játszotta. Jagger és Richards postán rendelték a lemezeket az chicagói Chess Recordstól, és egész komoly repertoárt tanultak be róluk. A közönségből érkező füttyögések hatása miatti lámpalázukat egyre több whisky és brandy elfogyasztásával csillapító zenekartagok számára végül nem végződött túl fényesen az este: keveset tudtak próbálni, így a kritika sem kímélte őket, és a következő heti Melody Maker például szemrehányásként egy „gyanús hangzású” együttes koncertjéről írt, egyet azonban mindenki elismert: pokolian jó a ritmusuk. Ez persze nem csoda, hiszen a már akkoriban sem halvérű Richards a beszámolók szerint időnként a dobos felé intézett „gyorsabban, bazmeg!” felkiáltással lelkesítette a ritmusszekciót.
Talán túlzásba is vihette az ordibálást aznap este, mert nem sokkal később éppen a dobos Mick Avoryval szemben merültek fel olyan kifogások, miszerint állandó gyorsításaival belezavar a visszafogott blues-tempókba, miközben a zenekar többi tagja ámulva figyelte Charlie Watts játékát, aki a Blues Incorporated nevű együttes dobosa volt. Watts eközben teljesen más okból irigykedett a Stonesra, ugyanis míg szerinte az ő együttese „úgy nézett ki, mint valami rossz vicc”, Jagger zenekara már ekkor rocksztárok benyomását keltette.
Rolling Stones – Around and Around
Az együttes 1964 júniusában a chicagói Chess Records stúdiójában vette fel a második, Five by Five című EP-jét, amin három rhythm and blues klasszikus hallható, többek között ez a Chuck Berry-szám is.
A zenekar a koncert után még bedobott egy pintet a Tottenham Court Road környékén, és mielőtt hazamentek, elosztották a 30 guinea összegű gázsit hatfelé, ami valamiért úgy nézett ki, hogy Brian Jones 6 font 10 shillinget kapott, a többiek pedig 5 fontot. (Igen, higgye el az olvasó, az összeg valóban kijön.)
Nem sokkal később Dick Taylor kivált, hogy megalapítsa a Pretty Thingst, a Stones pedig apróhirdetésben próbált magának új dobost és basszusgitárost keresni. Így találtak rá Bill Wymanre, a Cliftons nevű zenekar basszusgitárosára, majd 1963 elejére Charlie Watts is kötélnek állt, és csatlakozott az együtteshez, ezzel létre is jött a Stones klasszikus felállása, ami egészen Brian Jones 1969-ben bekövetkezett haláláig tartott.
Beatles YEAH, Rolling Stones NO
A fenti falfeliratot honfitársunk, a fiatal Földes László, azaz Hobo követte el a Károlyi Mihály utcában, és az 1982-ben megjelent Rolling Stones könyvében úgy fogalmazott meg, hogy csupán a Beatles korai refrénjeiben úton-útfélen hallható „yeah, yeah, yeah” és a Stones dalszövegeiben megbúvó tagadás közti ellentétet szerette volna a város tudtára adni, mit sem sejtve az általa kreált felirat valódi jelentéséről.
A Decca menedzserei valószínűleg a falba verték volna a fejüket, ha meglátják Hobo falfirkáját. A vezető angol komolyzenei lemezkiadó ugyanis azzal ünnepelte az újévet 1962-ben, hogy elhajtotta a Beatlest a január 1-jei meghallgatása után, mondván „a gitárzenekaroknak már leáldozófélben van”. Aztán persze folyamatosan kutatták a lehetőségeket, hogy megkíséreljék jóvátenni a poptörténelem egyik legsúlyosabb baklövését, ez végül közrejátszott abban, hogy azonnal, ráadásul igen jó feltételekkel ajánlottak szerződést a Stonesnak, miután az egyik Beatle, George Harrison a kiadó figyelmébe ajánlotta őket.
Rolling Stones – Out of Time
Az 1966-os Aftermath című albumról.
Kifújta az orrom és megőrjített
A Stones ekkor már a korábbi Beatles-publicista, Andrew Loog Oldham irányítása alatt működött, aki ugyan 19 évével túl fiatal volt ahhoz, hogy ügynökként tevékenykedjen, és ezért édesanyja írta alá helyette a megbízási szerződését, ahhoz viszont nem, hogy a zenekar sármos imidzséhez nem passzoló Ian Stewart zongoristát kirakja az együttesből. Oldham nevéhez amellett, hogy a Rollin’ Stones nevét Rolling Stonesra, az együttes faragatlanabbik gitárosának vezetéknevét pedig egy időre a „poposabban csengő” Richardra változtatta, valóban sikeres húzások is fűződnek. Ő javasolta többek között Jaggernek és Richardsnak, hogy kezdjenek el együtt írni dalokat, és állítólag ő invitálta a stúdiójába az épp arrafelé sétáló Lennon–McCartney szerzőpárost is, akik megírták a Stonesnak az I Wanna Be Your Man című dalt, de a provokatív rosszfiú-imidzset is ő húzta az együttesre. Ez különösen Brian Jonesnak nem tetszett, aki küzdelemként fogta fel a menedzserével való kapcsolatát. Oldham hathatós tevékenysége nyomán – egész pontosan a Jagger–Richards szerzőpáros sikerei miatt háttérbe szorulva – az együttes addigi kohéziójáért és kreativitásáért felelős személyisége pár év alatt teljesen kiégett, és súlyos drogfüggővé vált. Egy hónappal azután, hogy 1969 júniusában megkérték, hogy távozzon az együttesből, holtan találtak rá saját házának medencéjében.
Rolling Stones – Under My Thumb az 1966-os Aftermath című albumról
Ha szokatlan hangszert hallani Rolling Stones számban, akkor azon Brian Jones játszik. Itt például marimbán.
A Rolling Stones két nappal Jones halála után, július 5-én emlékkoncertet adott a londoni Hyde Parkban, amin először lépett fel az együttessel Mick Taylor gitáros. Jagger részleteket olvasott fel Shelley Adonaïs című elégiájából, miközben pillangók ezreit engedte szabadjára a színpadon.
A sátán esperese free concert-en véreztet
Az együttes démoni frontemberének sikereit a pápai állam sem hagyhatta szó nélkül. Corrado Balducci vatikáni sátánszakértő Sátánizmus és rockzene című könyvében a következőket írja a Rolling Stones frontemberéről, akit a sátán esperesének nevez: „Mick Jagger két boszorkány, Marianne Faithfull és Anita Pallenberg hatására szentelte magát a sátán hódolatának. […] Jaggert a The Order of the Golden Dawn (Arany Hajnal Rend) nevű, az Illuminátusokhoz kötődő szabadkőműves-szektában szentelték fel sátánnak.” A fordított üzenetek specialistája szerint a Sympathy for the Devil című szám a sátánvallás himnusza lett, a Let’s Spend the Night Together címét pedig le sem fordította a könyvében, mert „félreérthetetlen szexuális célzásokat tartalmaz”.
A demonológus szerint „a sors kegyetlen tréfája, hogy amire a Let it Bleed (Hadd vérezzek) című számuk utal, végül is Altamontban, az együttes free concert-je [sic!] közben beteljesedett”, amikor a Pokol Angyalai motorosbanda tagjaiból verbuválódott biztonsági szolgálat egyik embere a Rolling Stones koncertje alatt késelt halálra egy pisztolyt előrántó rajongót. A videóra vett tragikus esemény végül központi motívuma lett az 1969-es Altamont Free Concertől készült Gimme Shelter című koncertfilmnek. A sors fricskája leginkább az, hogy a valóban kaotikus szervezettségű és erőszakossá váló eseményen még három másik haláleset is történt, azonban a 300 ezres látogatottságú fesztiválon négy újszülött is világra jött, így a természet végül rendezte ezt a számlát.
A 18 éves Meredith Hunter halálra késelése a Rolling Stones altamonti koncertjén, Albert és David Maysles Gimme Shelter című koncertfilmjének leghíresebb jelenete.
Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz
A 70-es évekbe lépve minden szempontból új korszaka kezdődött a Rolling Stonesnak. Az időközben jócskán megcsappant tengerentúli terjesztői hálózattal rendelkező Decca kiadót is otthagyták, illetve összebalhéztak a menedzserükkel, Allen Kleinnel is, és saját kiadót alapították Rolling Stones Records néven. Klein később visszaperelt, és jogi egyezség keretében megszerezte a legtöbb 1971 előtt született Rolling Stones-dal jogait. Keith Richards később tanulópénznek nevezte, hogy Klein egy figyelmetlenségből aláírt szerződéssel juthatott a legértékesebb Stones-felvételekhez. Mindeközben a Decca értesítette az együttest, hogy adósok még egy új kislemez felvételével, mire ők elkészítették a Cocksucker Blues című számot, és kíváncsian várták, hogy mikor jelenteti meg volt kiadójuk a Fasszopó blues című dalt. Természetesen a Decca a két évvel azelőtti Beggars Banquet albumról porolta le a Street Fighting Mant, míg az együttesnek a legújabb albuma, a Sticky Fingers bevételein kellett Kleinnel osztozkodnia.
Micsoda nyűg az öregedés
Az 1971-ben megjelent Sticky Fingers című album más miatt is érdekes. A szuggesztív cím (Ragadós ujjak) mellé egy Andy Warhol által tervezett borító is járt, és a lemez első kiadásaira valódi cipzárral legyártott slicc alatt tényleg kificcent az alsónadrág. A lemezboltok kérésére a slicceket egy idő után már félig lehúzott állapotban szállították ki az üzletekbe, hogy a cipzár húzókája nagyjából a lemezcímke fölé kerüljön, ugyanis sok panasz érkezett az emiatt megsérült lemezekre. Ezen a kiadványon látható először a John Pasche által tervezett kinyújtott nyelves Stones-logó is.
Rolling Stones – Brown Sugar, az 1971-ben megjelent Sticky Fingers című lemez hatalmas slágere
Mondd, Morfium nővér, mióta fekszem itt?
Eközben a Rolling Stones számára az elfogyasztott drogmennyiséggel arányosan kezdett a világtérkép szűknek bizonyulni. Először Richardst tartóztatták le Franciaországban, majd Jagger megismétlődő drogügyei miatt az 1973-as csendes-óceáni turnén is akadtak kisebb komplikációk, mert nem tudtak beutazni Japánba, és Ausztráliából is kis híján kitiltották őket. Végül a Franciaországot már nem is érintő európai turné után ismét Richardst keresték a rendőrök – ezúttal saját hazájában. Az akkoriban jelentős mértékben a drogok által uralt Richards mellett lényegében már csak kisegítő zenészként tartott Mick Taylor gitárosnál ekkor szakadt el a cérna, és 1974 végén kiszállt az együttesből, és a világ legklasszabb rockzenekarának első tizenhárom éve Ronnie Wood érkezésével zárult le.
(A cikk több alcímét Hobo Rolling Stones-műfordításaiból vettük.)
Kapcsolódó cikkek:
50 év töretlen rock 'n' roll - A Rolling Stones története képekben
Már negyven éve görgeti a lóvét a Rolling Stones
Szerettem volna Jaggerre hasonlítani – interjú Hobóval a Rolling Stonesról
