Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Serj Tankian – Harakiri
(Serjical Strike)
Serj Tankian valahol nagyon eltévedt. Két évvel ezelőtti, Imperfect Harmonies című, színes, szélesvásznú szimfonikus szirupkölteménye alig volt emészthetőbb tizenhárom kiló vattacukornál, elég sok ember torkán meg is akadt. A System Of A Down egykori dalnoka ennek ellenére nyílegyenesen halad tovább azon az úton, amelynek két oldalán minden táblán az "Irtó Nagy Művész Vagyok" felirat villog hatalmas betűkkel. Közben azért ismét írt pár egyszerű rockdalt, sokunk örömére.
Persze, azt gyorsan leszögezem az elején, aztán mindenki ennek megfelelően olvasson tovább, hogy a "sokunkban" én nem vagyok benne, a Harakirit nem tartom jobbnak az elődjénél csak azért, mert gitárok szólnak rajta. Nyilván kár lett volna várni az első System Of A Down-lemez gátlástalan izgágaságát, vagy a Chop Suey fémjelezte sláger- és sikerkorszak maga nemében tökéletes kis mesterremekeit. Sőt, a SOAD felemásra sikeredett dupla búcsúja, a Mezmerize/Hypnotize sem lehet mérvadó, mert még az a léc is érezhetően túl magas Tankiannek. És itt meg is akadok, mert fogalmam sincs, akkor mit is kellene várni tőle. Végül is egy olyan énekesről beszélünk, aki az égvilágon semmi különöset nem tudott felmutatni azóta, amióta szétszéledt a zenekara, amellyel egykor nagy sikereket ért el.
Serj első szólólemeze, az Elect The Dead tulajdonképpen szódával még elmegy, vannak rajta egészen vállalható dolgok, itt-ott nyomokban feltűnik a SOAD ösztönössége, amitől az amúgy zeneileg nem különösebben forradalmi, inkább csak jókor jó helyen lévő együttes valahogy ki tudott emelkedni a tömegből. Fura, de az Imperfect Harmonies a maga otromba giccsparádéjával is érdekesebbnek tűnt, mert legalább valami MÁST nyújtott, ezzel együtt még inkább hangsúlyozta Serj törpeségét volt zenekarával összevetve. A Harakiri sajnos semmit nem változtat az eddigi benyomásokon, így lassan talán kár is azt remélni, hogy valaha is lesz ez másképp. Tankian új dalait hallgatva most már tényleg muszáj mindenkinek beismernie, hogy hiába a szövegek és a hang, Serj nem maga volt a SOAD, abból maximum csak az S betű. Daron Malakian (SOAD-gitáros, -énekes) nélkül képtelen igazából emlékezeteset, uram bocsá', izgalmasat létrehozni.
A Harakirin sorjáznak egymás után a kicsit herélt hangzású rockdalok, amelyekben nem is az a legidegesítőbb, hogy semmilyenek, hanem hogy még azt a kevés jót is, ami némelyikben fellelhető, elrontja Tankian modoros éneke. Már a SOAD-ban lehetett érezni, hogy imádja a hangját, csakhogy ott sikerült alárendelni az egyéni érdeket a közösnek. Ám ha nincsenek izgalmas alapok, jól kitalált énektémák, ez a fajta énekstílus alapvetően eléggé fárasztó. Szólóban pedig nincs, aki leintse Tankiant, kontroll nélkül megvalósíthatja önmagát, és ő meg is teszi, ha beledöglünk is. Néha ez viszonylag jól sikerül (Butterfly, Harakiri, Weave on), mert azért azt tudjuk, hogy mégsem egy nyeretlen kétévesről van szó; máskor kifejezetten bosszantó (Ching Chime, Deafening Silence, Reality TV); és van, hogy simán csak jellegtelen (Figure It out, Occupied Tears).
Az élet amúgy megoldotta a problémákat, a SOAD újra aktív, még ha egyelőre csak koncertezés terén is, Serj Tankian pedig saját neve alatt kiélheti művészi ambícióit. Ebben nincs is hiba, a közeljövőben például állítólag három (...) újabb alkotással jelentkezik, egy elektronikus, egy jazz- és egy szimfonikus albummal. A Harakiri alapján a rockot akár el is felejthetné, ez a lemez ugyanis teljesen súlytalan. Mindössze annyit tud elérni, hogy az eszünkbe juttatja: van egy énekhang, amelyhez régen jobb zene társult.
