Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Deftones - Koi No Yokan
(Warner/Magneoton)
A nu-metal hullámmal felszínre tört, de ahhoz nagyon kevés szállal kötődő Deftones kb. négy évvel ezelőtt szinte zuhanásszerűen tartott a kreatív kiüresedés, és a belső viták nyomán a feloszlás felé. Hogy aztán egyik sem történt meg, sőt a zenekar erősebbnek tűnik mint valaha, az egy kisebb csodával ér fel, különösen, hogy alapító basszusgitárosuk több éve kómában fekszik. Most mind lemezen, mind koncerten nagyon meggyőző teljesítményt nyújtanak. Jómagam a Diamond Eyes idejében váltam elfogulttá velük kapcsolatban, annak ellenére, hogy már a második lemezüket is a kilencvenes évek egyik legjobbjának tartottam. A Koi No Yokan előzetes dalai az elfogultságra csak ráerősítettek. Egyszerűen nem hittem el, hogy rossz albumot raktak össze. A számítás bejött.
Kezdem ott, hogy a Leathers a Deftones legjobb számai között van. Ugyan nem ez kezdi a lemezt, de lehetne ott. Ellenállhatatlanul drámai, megrázó és felemelő könnyűzenei élmény, amire maximum csak egyszer egy évben lehet példa. Olyan, mint egy gyomorba vágó thriller zenéje, amiben van egy döbbenetes csúcspont. A dalban ez a hosszan kitartott refrén. Aztán persze miközben ezt elmondtam egy számról, rájövök, hogy ugyanígy lehetne kiemelni többet, úgyhogy nem is bonyolódnék bele. Inkább próbálom a lényeget.
A Deftones hozta a tőle elvárható szintet, és alkalomadtán többet is. Egyéni, semmivel össze nem téveszthető ez a zene, és a saját paneljeiket sem érzelemmentesen pakolgatják össze. A Koi No Yokan sodró, hullámzó hangfolyam, összefüggő, de önállóan is élvezhető perfekt dalokkal. Ha a korábbi munkáikkal kéne összehasonlítani, akkor a vastagabb gitár, a minden eddiginél dinamikusabb megszólalás jellemző. A kezdés kis túlzással az Ektomorfnak is jól állna, de persze ebbe is megérkezik a megszokott repülés, amit viszont Farkas Zoli már nem csinálna.
A Deftones zenéjében az izgalmat sosem a változatos ütemek jelentették (és itt most nem az ötletekre gondolok, hanem a gyorsaságra). A feszültséget Chino Moreno énekes és Stephen Carpenter gitáros habitusánk ütközése okozza. Carpenter természetesen odáig van a mély gitárhangzásért, Moreno pedig a szinte popos, de alternatív dallamokért. Egyikük az ösztön, másikuk az agy. A többiek is beleteszik magukat a dalokba, de a hangulatot meghatározó két elem az ének és a gitár, amellett, hogy Frank Delgado sampleres is teljesen beleolvadt a Deftones világába. Delgado egyébként akár olyan újdonságokkal is megpróbálkozik, mint a Moog szintetizátor, ami első megközelítésre idegennek hat, pedig teljesen természetesen épül bele a hangzásba.
Halmozhatnám tovább a körmondatokat, de csak kerülgetem a forró kását. A Deftones tökéletes lemezt rakott össze. Nem lep meg úgy, mint ahogy a Diamond Eyes tette, viszont ijesztően könnyedén férkőzik be az ember bőre alá. Ha objektivitást várna valaki, akkor tény, hogy sok pluszt nem vittek bele ezekbe a dalokba a korábbiakhoz képest, viszont mint dalszerzők folyamatosan fejlődnek, rakják helyre a korábban talán előforduló értelmetlen váltásokat, nyesik le a felesleges blokkokat. Az is igaz, hogy ez a nagyon egyedi, fojtogató hangulat nem mindig esik jól, de akkor sem változtatja meg a feltételezést: a Koi Ko Yokan lehet az év lemeze.
