Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Biffy Clyro - Opposites
(Warner/Magneoton)
Dupla konceptlemezt kiadni nem egy kimondottan szerény gesztus: annak a deklarálása, hogy egy csapatnak rengeteg érvényes zenei ötlete volt egy adott időszakban, amiket még a felesleg kirostálásával sem lehetne egy albumba sűríteni. Ezért rögtön kettő kell belőle, ráadásul külön címmel, amiket meg is kell magyarázni. Minél univerzálisabb a jelentés, annál jobb. Mondjuk, ha már konkrétan a világegyetemből vett utalásokat el is lőtte a Red Hot Chili Peppers 2006-ban (Jupiter + Mars = Stadium Arcadium), akkor a két lemez lehetne egymás ellentéte. Ne is bonyolítsuk túl, legyen a címe Opposites. Magától értetődő, hogy az egyik lemez a negatív, a másik pedig a pozitív pólust fogja képviselni, de aki nem magától érti, annak kifulladásig fogjuk magyarázni.
Mivel a Biffy Clyro új lemeze éppen a fenti megalomán logika szerint született, ezért bőven lenne okunk azt gondolni, hogy egy fárasztó, túldimenzionált, olykor ötlettelenségbe fulladó giccshalmazt fogunk hallani, ami a hanyatlás első, félreérthetetlen tünete. Minden rossz előjel ellenére azonban a skót triónak ezt a gyakorlatot sem sikerül elrontania, sőt, kifejezetten jobban teljesít, mint a legutóbbi slágerhatékony, éppen csak forradalminak nem mondható Only Revolutions esetében.
Miután a zenekar a 2007-es Puzzle c. lemezének kiadására már a Warner-hez tartozó 14th Floor Records-szal kötött szerződést, ezért természetesen nem várhatjuk az első három lemez karcos, spontán zabolátlanságának visszatérését, az Opposites viszont az eddigi legjobban sikerült kompromisszum Simon Neil és bandája részéről. A zenekar munkáját régóta követők mindent megkapnak, ami miatt megszerették a Biffy Clyrót: mindkét lemezen tobzódnak a páratlan ütemek (matek), a váratlan és egy számon belül gyakori témaváltások, bonyolult számszerkezetek, innovatív hangszerelés (mariachi fúvószenekar a Spanish Radio-ban, skótduda a Stingin’ Belle-ben). Mindezért cserébe le kell nyelniük egy csomó monumentális, wall of sound típusú egyszerre szív- és fejszaggató refrént, amik ugyan nem idegenek a Biffytől, de talán kicsit túl sok helyre vannak beerőltetve ezen az albumon, esetenként megfelelő hangulati megalapozás nélkül (The Thaw).
Sok kritikus megjegyzi, hogy az eredetileg progresszív rockba hajló post-hardcore zenekar szép lassan átcsúszott az egyre stadion-kompatibilisebb hangzás felé, mint ahogy ez lenni szokott, amikor valaki aláír egy szerződést egy major lemezkiadóval. Na de ennyi baj legyen, mondja az igazi rajongó, aki végül is kapott 20+2 számot, amiknek több mint a fele értékes tartalom. És itt jön a zseniális húzás: a slágeréhes közönség duplalemez helyett – mielőtt még a nehezebb tételek megfeküdnék a gyomrát – megkapja a kicsontozott single verziót, amiről éppen a szerkezetükben legizgalmasabb számok (A Girl and His Cat, Little Hospitals) hiányoznak, ellenben jelentősen megnő az egy órára jutó átlagos drámafaktor. Ezzel semmi baj nincs, ha az együttes a Puzzle és az Only Revolutions logikáját követte volna, akkor pontosan ezt kapjuk. És csak ezt.
Ellenben a kiadott teljes verzió egy rendkívül sokszínű anyag, nem egy rutinfeladat félvállról vett teljesítése. A lemez pluralitását az is jelzi, hogy hány különböző zenekarra rímelő témákat hallhatunk rajta: a The Joke’s On Us elmenne Foo Fighters számnak is, a The Fog úgy végződik, mintha az Explosions in the Sky atmoszférikus opuszait hallgatnánk, a már emlegetett The Thaw eleje egy Kings of Leon dalra emlékeztet (egészen addig, amíg hatalmába nem keríti a megalománia), a Skylight alapharmóniájáról nem tud nem a Limp Bizkit Behind Blue Eyes c. borzalmas The Who-átirata eszünkbe jutni, a Pocket c. könnyed nyári slágert pedig Brian Adams és Kid Rock és megirigyelhetné. De ez a Biffy Clyro lemeze, akiknek lassan 10 évnyi zenéléssel a hátuk mögött nem kell bizonyítaniuk, hogy saját soundjuk van: nincs az a rajongó, aki a Sounds Like Balloons első 10 másodpercéből ne mondaná meg, ki áll a hangszóró másik oldalán. Szerencsére az agyonpolírozott intergalaktikus megarefrének mellett megmaradt a gitártémák könnyed játékossága, rafináltsága, azok a kis recék, amik megakadnak az agyunkban hallgatás közben, mint a műkorcsolya fogai a jégen, hogy ne hagyjanak minket elsiklani az album felett.
Persze vannak mélypontok – egy duplaalbumon ne lennének? Az Opposites címadó szám pontosan ugyanannyira unalmasan melankolikus, mint a Stadium Arcadium a saját magáról elnevezett lemezen. A Biblical már-már elviselhetetlenül monumentális, ráadásul a szövege is zavarba ejtően semmitmondó, ”Everybody cares, but nobody knows”-típusú sorokkal. A Skylight elektronikája sután egyensúlyoz a Coldplay és a Muse által kijelölt veszélyes ösvényen, az Accident Without Emergency harmóniái pedig annyira kellemesen hátcirógatóak, hogy el is felejtjük, hogy egy rocklemezt hallgatunk. Harmóniák terén összességében is kissé szegényes a lemez, a Biffy Clyro nem tud kitörni a megszokott fordulataiból, és túl gyakran használ olyan akkordokat, amelyek annyira fülbizsergetően kellemesek, hogy még a nagymamáink szívét is meglágyítanák.
A lemez koncepciója ugyebár a címben jelzett ellentétességre épül: a The Sand at the Core of Our Bones a negatív, míg a The Land at the End of Our Toes a pozitív pólust képviseli, ezt azonban nem kell túl komolyan venni, mivel sem zeneileg, sem a szövegekből nem igazán támasztható alá (a „boldog” lemezt gyarapító Victory Over the Sun egyes részei a halálról szólnak, az első lemezes Little Hospitals lendülete pedig mindennek mondható, csak negatívnak nem). Mindenesetre a srácok állítják, hogy nehéz időszak van mögöttük: kimerítette őket az előző lemez folyamatos turnéztatása, Ben Johnston dobosnak pedig alkoholproblémái támadtak, ami miatt majdnem meghiúsult az Opposites felvétele.
Szerencsére a trió másik két tagjában feltámadt a szolidaritás, összekaparták a kaliforniai stúdiózást már alkohol nélkül lenyomó dobost, keserű tapasztalataikat számokba öntötték, az egésznek a végére pedig odaszúrták azt a sort, hogy ”we’ve got to stick together”. Ezzel a szlogennel talán azt a műveletet is meg szeretnék előlegezni, amiben megannyi zenekar kudarcot vallott: összetapasztani a „régi” és az „új” rajongókat, akik között legtöbbször az első populárisabb hangvételű lemez – jelen esetbe a Puzzle – megjelenése a vízválasztó. A Biffy Clyro nem kis kockázatot vállalt az ide-oda kacsingató szimpla-dupla konceptalbummal, de mindezt nagyon magas színvonalon tette, ezért bizakodva jelentjük: a manőver sikerülhet.
