Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Apparat - Krieg Und Frieden (Music For Theatre)
(Mute)
Sascha Ring legújabb lemezén új fejezetet karcol az elektronikus zene és a színház találkozásait összefoglaló, egyelőre pusztán elméleti síkon létező kötetbe: a német IDM egyik legismertebb élharcosa nem kisebb feladatra vállalkozott, mint zenét szerezni a Sebastian Hartmann rendezésében megvalósult Háború és béke színpadi verziójának. Hogy néz ki egy olyan Apparat-album, amelyen szinte egy darab basszus sincs? Hát így.
Score-ok hallgatásánál/értékelésénél a legfőbb kérdés általában mindig az, hogy az adott lemez mennyire él külön életet, teljes egészében önfenntartóvá tud válni, vagy pedig működőképessége száz százalékban a produkció vizuális aspektusainak istápolására van utalva. A problémakört tovább árnyalja a tény, miszerint Ring eredetileg nem is tervezte így, ebben a formában megjelentetni a performansz zenéjét, ezen támpontot figyelembe véve pedig vélhetően nem hülyeség azt feltételezni, hogy neki is voltak kétségei az önálló audiotartalom későbbi érvényesülését illetően. Pedig a végeredmény abszolút nem befogadhatatlan, mindenféle fogódzó nélküli katyvasz, viszont aki tradicionális Apparat-hangzást várt, az bizony nem kizárt, hogy csalódni fog.
A Krieg und Frieden legjobb perceit kétségkívül az ellentmondást nem tűrő, alapvetően drone-ba mártott, post-rock bázisú noise-elemek és ambient textúrák hozzák, melyek közül a combosabb szeleteket a játékidő első felében ellövi Apparat. Az egyik csúcspont a nyitó 44, és annak beborult verziója között kiépülő finom kis kontraszt, előbbinél érhetjük tetten leginkább Ring komolyzenei vénájának életképességét, ez a vonósokra épülő, bő 2 és fél perces darab akár egy populárisabb neoklasszikus anyagon is simán megállná a helyét (Max Richter hatását például a számot hallgatva nehéz megkérdőjelezni, nagyon adja magát a párhuzam). Amiért úgy a drone-t általában szeretni lehet, abból minden benne van a 44 noise-variánsában, ez egy szűk hét perces agyonmosott-széttorzított éjfekete hangulatbomba, mondanám én fénypontnak, de pont hogy egy deka fény nincs benne. Muszáj kiemelni még a PV című szerzeményt is, amely a korong kvintesszenciája is egyben, kicsit visszarántja Apparat IDM-es felének legszebb momentumait, azokat pedig a The Devil's Walk óta jellemző post-rock köntösbe öltözteti, igazolja, hogy múlt és jelen remekül megfér egymás mellett.
Akad még itt érdekes megoldás, ilyen mondjuk a K&F Thema pizzicato verziója, ahol a kellemesen visszafogott pengetés mellé markáns cselló-szólamok, majd zongora érkezik, de az utolsó harmadra túlontúl monumentálissá válik az egész, a sok esemény miatt inkább kaotikusnak hat, bitang nagy közhely, de igaz: a kevesebb itt bizony több lett volna. És hát sajnos az Austerlitz is saját unalmas formulákra épülő, nagyívű vonósmotívumai miatt száll ki a "lemez további pozitív meglepetései" elnevezésű megtisztelő címért folytatott versenyből.
Érthetetlen továbbá, hogy a zajok és az apró zörejek hangszerekkel való konfrontációjára épülő koncepcióba miért kell mindenképpen vokált is belesuvasztani, pláne Ring totál ide nem illő, közegidegen saját orgánumát (Lighton és a finálé A Violent Sky), egyetlen funkciója az, hogy kizökkentsen az atmoszférából, amit addig úgy-ahogy megteremtett. A legslágeresebb nóta, a Violent Sky egyenesen felfoghatatlan, hogy mit is keres itt, szerepeltetése több kérdőjelet vet fel, mint a Riddler egy produktívabb napján. Az viszont elvitathatatlan, hogy Apparatnak azért mocsok jól áll a nagyzenekari háttértámogatással előadott izomdrone, jobban, mint az Ellen Alliennel közösen felvett Orchestra Of Bubbles és a 2007-es Walls óta gyakorlatilag bármi. Mindenesetre a Krieg Und Frieden a képi dimenzió felcsatolásával valószínűleg sokkal többre hivatott.
