Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Prodigyt egész egyszerűen képtelenek vagyunk kihagyni, ha itt lépnek fel. Vagyis eddig képtelenek voltunk. De most túlcsordultunk. (Fotók: Martin Wanda)
A meglepetés
A Jagwar Ma fellépésénél tényleg nagyon kevés aktuálisabbat lehet mondani, amivel csodás kontraszt képződött azzal, hogy a Sziget nagy része a Prodigyre hangolódott valahol. A zenekart épp azért kapta fel a világ szerencsésebb felének közvéleménye, mert csodásan idézik meg a Happy Mondays-féle baggy névvel csúfolt stílust. Ezalatt azt kell érteni, hogy monotonon ismétlődő részekre énekelnek elszállt dallamokat, amit jó sok visszhanggal egészítenek ki. Érdekes, hogy ami lemezen kissé unalmasnak tűnt, az koncerten csodásan működött. Tulajdonképpen az egész olyan volt, mint NB1-es meccset nézni: az elején az ember még lelkesedve figyeli a történéseket, de úgy a huszadik percben elkalandozik a figyelme, majd hirtelen azon kapja magát, hogy egyé vált a háttérzajokkal. Az alapvető különbség csak annyi, hogy a töküres stadionból hallatszó labdapuffogás helyett itt hasonlóan magával ragadó négynegyed szólt. Csúcspontok igazából nem voltak, de annyira jól működött ezek nélkül is, hogy talán a Sziget legjobb koncertje volt eddig. (Fekő Ádám)
A világbéke
A Madness tagjai nem gyanúsíthatók meg azzal, hogy az elmúlt évtizedeket formaldehidben töltötték el. A zenekar immár amolyan fater haverjai-külsejű arcokból áll, de ez csak emeli amúgy is pusztító méretű színpadi bájukat. Kiváltképp Lee Thompson szaxofonosét és fekete öves Bergendi István-imitátorét, aki Chris Foremannel egyenrangú frontemberként nyomult a színpadon és haverkodott a közönséggel. Esetükben már szinte magától értetődő tényként kezelhetjük, hogy gigászi show-t nyomtak, és hogyan is lehetne hibázni egy olyan blokkal, melyben a House Of Fun után a Baggy Trousers, az Our House és az It Must Be Love is elhangzik?
Mellesleg, ha az utóbbi sláger refrénjét még kétszer előadják, Putyin Pussy Riot-koncertet szervez a Kremlbe, az ISIS Jézusos diszkógömbökkel díszíti fel a mecseteket, a Hamasz pedig felrobbant minden vendéglőt, ahol az étlapról hiányzik a macesz. A Hajógyári-szigeti világbékét csak fokozta a Madness című szerzemény, de már enélkül is konstans vigyorral távoztunk volna. (nausea)
Ezt kimaxoltuk
Minden évben röhögünk azon, meg szidjuk itt a szervezőket azért, hogy most vajon melyik fesztiválon lép majd fel a Prodigy. Igen, valamelyiken biztosan. De ez ekkora baj? A Prodigy a zene McDolnaldsa. Tudjuk mit várjunk tőle, nem lehet vele. Ahová beteszik őket, ott buliatombombát dobnak a területre, és kő kövön nem marad. Punkosan egyszerű, tuskó elektronikus zenéjükkel, meg a két tuskó frontemberrel olyan bulit csinálnak bárhol, hogy szédelegve esik ki onnan az ember. A Nova Rockon Szigeten is ez volt. Kurvára nem kell itt a keverőn sok sáv, nem kell ide semmi ész, csak kell egy kütyüállvány, két kellően elnyomott élő hangszer, hogy maszatoljon valamit, meg két teljesen egyszerű, beekizett frontember, akiknek a szókincse nem jut túl az all my voodoo people here mondaton, és olyan őrületes party lesz, amire ugyanúgy csapatja a Slayer-pólós rocker, mint a vigyorgó Thin Lizzy-tetoválásos. Az még lényeges, hogy a mélynyomó túl legyen vezérelve, és a ruha is remegjen rajtunk a basszustól, de ezzel már tényleg a végére értünk a kritériumoknak. A Prodigy megint jött, látott, győzött. Viszlát a Szigeten jövőre! (Dankó Gábor)
Az van, hogy én nem néztem meg a Prodigyt, mégpedig szándékosan. Nem azért, mert ne tartanám jó koncertzenekarnak, ráadásul legalább három lemezüket nagyon szeretem. Az egész kapcsolatom a Prodigyval olyan, mint a pikáns ízesítésű Chio Chipsszel. Hosszú éveken keresztül nyújtott megbízható teljesítményt, de mivel gyakorlatialg minden nap fogyaszthattam, egy rossz időpontban rájöttem, hogy már olyan kurvára unom, hogy még egy rosszabb ízt is boldogan hajlandó vagyok elviselni. Természetesen biztosan hatalmas nagyon ugráltattak, csak hát sajnos ez engem már tényleg a legkevésbé sem érdekel, pedig 10 éves koromban még vadul kampányoltam Keith Flint mellett abban a fontos általános iskolai vitában, hogy a Prodigy vagy a Brooklyn Bounce a nagyobb sátánista zenekar. (Fekő Ádám)
A fesztiválzenekar
Szombatra szereztem egy kis A38-rutint, úgyhogy háromnegyed órával a Crystal Fighters koncertje előtt már a sátorban voltam. A tömeg nem túl meglepő módon már akkor is óriási volt, de talán mégis kicsit elviselhetőbb méretű, mint az előző napokon. A várakozás aztán nem bizonyult kifizetődőnek, mert a koncert nem sikerült túl jól. Ez azért fura, mert az ember pont azt várná a Crystal Fighterstől, hogy eklektikus, csilingelő zenéje élőben még jobban szóljon, mint a stúdiófelvételeken. Ehhez képest a zenekar elég erőtlen koncertet adott, ezért pedig leginkább a borzasztó hangzást lehet okolni. Még csak nem is elsősorban az volt a baj, hogy halk volt az egész ott, ahol én álltam, hanem leginkább az, hogy úgy volt megcsinálva a hangosítás, hogy nem jöttek ki azok a kis finomságok, amik a banda zenéjét jellemzik. Azt azért hozzá kell tenni, hogy ettől még maguk a számok nagyrészt jók voltak, csak hát ez önmagában nem sokat ér. Pedig egyébként úgy gondolom, hogy megfelelő volt a helyszínválasztás a zenekarnak, hiszen esetleg a nagyszínpadon egy délutáni sávban még kevésbé működött volna a zenéjük, de ez most még így sem jött össze. (Magyar Ádám)
A sulidiszkó
Bizonyára sokakban él még azon sulidiszkók emléke, mikor a bonanzások és a gánszosok egymás iránti ellenszenvüket demonstrálandó, villával borsószemeket pöcköltek egymásra az ebédlőben. Nos, ezekre az évekre tehető, mikor a Banális Dalok Olimpiájára minden addiginál extrémebb résztvevők neveztek be. Már csupán a Lopják a dzsekimet című szerzemény is bőven elegendő lett volna hozzá, hogy a Happy Gang közülük is toronymagasan kiemelkedjen. A nosztalgia mellett a szürrealitás utáni vágy is arra késztetett minket, hogy a nagyszínpados Prodigyt faképnél hagyva átéljük az időutazás csodáját. És bár egy Mohaman nélküli Happy Gang papíron felért volna egy Real Actiont mellőző Hip Hop Boyzzal, valójában így is megkaptuk, amire vártunk. A slágerek hallatán – ennek megfelelően - Hunyadi őrmestertől kezdve Jocó zolgon át Kósa L. Adolfig a ’90-es évek összes notórius karaktere megelevenedett előttünk. Ám a Kérek egy kulcsot a szívedhez harmadszori előadása már arra késztetett minket, hogy tárcsázzuk az Amnesty International telefonszámát. (nausea)
