Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mostanában nem ömlöttek a lemezkritikák itt a Lángoló Gitárokról. De attól persze még hallgatunk zenét. Legutóbb is jól leszóltuk az új Opeth-et, de dicsértük a Mastodont, meg tényleg egy csomó minden bejön nekünk. Meg van, ami nem. Alább van öt lemez, igen változatos műfaji felosztásban, szépen reprezentálva a Lángoló vegyessalátaságát.
Lana Del Rey – Ultraviolence
(Interscope/Polydor)
Állítólag már nem is olyan nagy divat hipszternek lenni, de ez azért nem tartott vissza, hogy lecsekkoljuk a Hipszter Britney új lemezét. Lana Del Rey, aki sokadik nekifutásra lett világsztár, és első nagy kiadós lemeze még a csapból is folyt itt van ismét, hogy egy kis melankóliát csempésszen az életünkbe. A nagy reményeket azonban sajnos nem váltotta be az Ultraviolence: a zenei alapok végtelenül kiszámíthatóakká és unalmasakká váltak, míg az énekesnő búgó hangján próbál némi erotikát csempészni a lemezbe. Az 50-es, 60-as évek trendjei minduntalan visszakacsintanak, ám ami először még újszerű és izgalmas volt, mostanra elcsépeltnek, sőt néhol kissé izzadságszagúnak tűnik. Se az opuszt beharangozó West Coast, se bármelyik lemezen szereplő szerzemény nem üti meg azt a színvonalat, amit megszoktunk Lanatól. A mércét persze hihetetlen magasra tette a Born To Die-jal, de valószínűleg nem ártott volna neki egy kis pihenő, hogy aztán újult erővel, új ötletekkel térjen vissza, mert amit az Ultraviolenc-en produkál, az csupán önmaga halovány árnyéka. (_Hóember_, két és fél csillag)
Dog Fashion Disco – Sweet Nothings
(RazorToWrist)
Sokan csupán egy Mike Patton imposztort látnak a Dog Fashion Discoban éneklő Todd Smith-ben. Mitagadás, a hangfekvése igen hasonló, és zeneileg is hasonló irányvonalat képvisel, mint a Patton (már amikor rockos hangulatában van a Mester). Túllépve a hasonlítgatásokon, a Dog Fashion Disco egy kifejezetten szórakoztató metál együttess. Metál, ahol a műfaj korlátait semmibe veszik, és belecsempésznek mindent a country-tól a cirkuszi zenéig. A mostani, Sweet Nothings című lemezen például egy talicskányi fúvós zökkenti ki a hallgatót a komfortzónájából, hogy aztán ráeszméljen, szaxofonra is remekül lehet headbangelni. Todd Smith-nek persze nem ez az egyetlen zenekara, és Pattonhoz hasonlóan (na tessék, már megint!), rengeteg csapatban fordul meg, ahol alternatív ötleteivel kiforgatja a stílust, hogy valami új és egyedi születhessen. A Dog Fashion Disco mellett – többek között – az El-Creepot, a Polkadot Cadavert és a Knives Outot is erősíti, azonban ez a sok projekt igen hasonló pályán mozog, így a Sweet Nothings már nem lett olyan elementális, mint az Anarchists Of Good Taste, hogy a zseniális koncept-albumról (Adultery) ne is beszéljünk. Az önismétlés bocsánatos bűn, ha azt profi módon csinálják, így még mindig szórakoztató ez a kiforgatott zúzda a maga morbid humorával, szétcincált, majd ismét összerakott szerkezetével, és nóvumnak ugyan már nem mondható, de még koránt sem elcsépelt énektémáival. (_Hóember_, négy és fél csillag)
Wolves In The Throne Room – Celestite
(Artemisia Records)
Ugyan a Burzum anno azért nyergelt át a gitárzenéről a szintetizátorra, mert Varg Vikernes épp a börtönbüntetését töltötte, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül a valaha szebb napokat is látott norvég zenész hatását, amikor a Wolves In The Throne Room új albumát elemezzük. A két természetimádó amerikai ugyanis hátrahagyta a dobokat, mitöbb a vokálokat is, és filmzenés feelingű ambientet kezdett fabrikálni. Az öt dalt számláló, Celestite című lemez sötét tónusával, ötletes dallamaival még úgy is felhívja magára a figyelmet, hogy nem ezzel a lemezzel találták fel a spanyolviaszt. Köszönhető ez egyrészt annak is, hogy a Wolves In The Throne Room mindig is nagy hangsúlyt fektet a kísérletezésre, és tulajdonképpen sosem szólal meg két lemezük ugyanúgy. Albumaikon a hipszter black metalnak is csúfolt banda a poszt rock elemek mellett többször élt maszatoló shoegaze motívumokkal, néha metál monstrumokat gyárt, néha pedig a károgás mellett egyszer csak felcsendül egy kristálytiszta női hang. Nem csoda hát, hogy a Celestite-tal is új ösvényeken taposnak. Hol lágy és atmoszférikus ez a muzsika, hol marcangoló drone hatások kúsznak elő, hogy ellensúlyozzák a fátyolos hangokat. Bár instrumentális szerzeményekkel nagyon nehéz utat törni, a Farkasok új anyaga több, mint egyszerű háttérzene. A Celestite a hasonló című Celestial Lineage lemez méltó folytatása, amely még tovább árnyalja a csapatról kialakult képet. (_Hóember_, négy csillag)
Judas Priest – Redeemer Of Souls
(Sony/Columbia)
Brit tudósok megállapították, hogy ha egy zenekar tagjai összesen kb. 300 évesek, akkor a zenekar új lemezének hallgatásakor nagy valószínűséggel három szám után elszenderedünk. És ez még a jobbik eset, mert bizony az is előfordulhat, hogy végigbosszankodjuk a hosszú és lapos dalokat, ahogy például a tavalyi Black Sabbath-album esetében. A Judas Priest most szerencsére azt bizonyította be, hogy akadnak még vén trotylik, akik képesek életet lehelni az elvileg dög unalmas panelekbe. A Redeemer Of Souls nem egy zenei forradalom, de nem is annak szánták, épp ellenkezőleg: immár K. K. Downing nélkül, Tipton gitáros társaként a fiatal Richie Faulknerrel amolyan pályaösszegzést akartak készíteni Halfordék, a korai Judas-alapvetésektől (Sad Wings Of Destiny, British Steel) a tájfunerejű Painkillerig felvillantva minden időszakot. Vihart azért már ne várjon senki, békésen követik egymást a kulturáltan megírt, zömmel első, néhol másodosztályú riffekkel telepakolt, ízes Halford-dallamokkal, fogós refrénekkel megspékelt dalok. Sikolyokat már csak itt-ott enged meg magának a Metal God, de ezeket hallva ez egyáltalán nem baj, sőt. Néhány mérsékelten izgalmas darab (Dragonaut, Metalizer) mellé sikerült jó pár emlékezetes, akár későbbi koncertfavorit számot (Halls of Valhalla, Cold Blooded, Secrets of the Dead, Sword of Damocles, Down in Flames) is összerakni, amik hallatán vagyok olyan lelkes, hogy eszembe sem jut metaforaként értelmezni a záró Beginning of the End címét. (SCs, négy csillag)
Anathema – Distant Satellites
(Kscope)
Brit tudósok azt is megállapították, hogy a kétévenkénti monoton lemezkészítés nagymértékben árt a kreativitásnak. Az Anathema furcsa utat jár be mostanság: hosszú-hosszú idő után végre utolérték a viszonylagos sikerek – telt házas koncertek, komoly amerikai turné, díjjelölések a progresszív rock elitista közegében –, aminek tetőpontján (?) elkészítette pályafutása talán legrosszabb albumát. Holott látszólag a Distant Satellites nem sokban különbözik a legutóbbi, egészen kiváló Weather Systemstől. Olyannyira nem, hogy a lemezindító The Lost Song, Part 1 és 2 a múltkori Untouchable, Part 1 és 2 (micsoda merész címadások!) ikertesói, egyre fokozódó, dinamikus kezdéssel, majd lírai, női énekes levezetéssel. Utána is rendben sorjáznak a hasonló karakterű gyorsabb és lassabb dalok, az Anathemába állítólag belesűrítették több mint húszéves működésük minden tapasztalatát, a címadó és a Take Shelter a Kid A–Amnesiac-korszakos Radiohead elektronikus pop-rockját és a Sigur Rós magasztosságát idézi meg, de valami nagyon hiányzik. Az ihlet is, persze, ám még inkább az igazi, komolyan át- és megélhető érzések. Egy olyan zenekarnál, mint az Anathema, amelynek zenéjében az emóció a legfontosabb elem, és különösen számít a befogadó átlagnál érzékenyebb lelkivilágára, ez nagyon nagy baj. Az új dalok kellemesen hallgathatók, de nehéz egy ócska világ egyik utolsó menedékének tartani őket, ahogy az eddigieket lehetett. Talán nem történt jóvátehetetlen hiba, bár rossz érzéseim vannak. Legalább 2018-ig nem akarok új Anathema-lemezt hallani. (SCs, három és fél csillag)
