Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Obituary boldog tinédzserkorom meghatározó zenekara volt, mint ahogy jószerivel bárkinek, aki a kilencvenes években rájött arra, hogy van élet a Nirvanán túl is. A haveri kör folyamatosan romló minőségben másolta át a lemezeiket, hadd terjedjen az ige. Persze csóró miskolci hülyegyerekként krómos kazettára sosem volt pénzem, és ugyanilyen okból a borítók is fekete-fehér fénymásolatként voltak csak meg. De azért a World Demise eredeti – akkori szakszóval élve műsoros – kazettáját mégis muszáj voltam beszerezni az összespórolt kiflipénzemből, holott az az első három albumhoz képest már jelentősen haloványabb teljesítmény volt. Azóta eltelt húsz év, a kiscsajok már csókolommal köszönnek, de a Tardy testvérek csak nem hajlandók tudomást venni az idő múlásáról, meg hasonló kisszerű hülyeségekről. Jól teszik.
Mondhatnánk azt is, hogy az Obituary a death metal AC/DC-je, ha a Six Feet Under bizonyos feldolgozáslemezek végett nem bitorolná ezt a titulust. Tardyék, meg a karikásszemű Trevor Peres úgy nagyjából a megalakulásuk óta ugyanazokat a dalokat írják újra és újra, már ha nagyvonalúan eltekintünk az említett World Demise sampleres kísérleteitől. Annak idején fogalmunk sem volt arról, hogy a gitárriffek nagy százalékát egy bizonyos Celtic Frost nevű együttestől lízingelték, mindössze annyit tudtunk, hogy itt van egy összetéveszthetetlen hangzású és stílusú zenekar, akik állítólag nem is nagyon írnak szövegeket, hiszen azok helyett elég a halandzsázás is. Nekünk ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy rajongók legyünk, pláne amikor megláttuk a The End Complete klipjét, ahol kedvenc Trevorunk Red Hot Chili Peppers pólóban gyilkolja a Stratocastert. Az idei Obituary-lemez ezt az élményt idézi meg, inkább több, mint kevesebb sikerrel. A fiúk ugyanis Stephen Hawking elméletét meghazudtolva kifejlesztettek egy tökéletes időgépet.
Minden felületes vélemény dacára a death metal valójában egy igen érdekes zenei stílus. A kívülállók számára értelmezhetetlen hörgés ugyanis számos különféle megfejtési lehetőséget tartogat. Vannak innovatív zenekarok, mint a jobb sorsra érdemes Chuck Schuldiner által vezetett Death, akik minden lemezükön megújultak. Öntörvényűek, mint a Morbid Angel, amelyben Trey Azagthoth pillanatnyi hangulatától függ, hogy az aktuális lemezen mivel akasztják ki a régi rajongókat. Meg persze cinikus parasztok, mint a Carcass, akik már az első pillanattól kezdve röhögtek saját magukon is. Említhetnénk még a sportolókat, mint az Origin, akik minél techikásabb zenét akarnak játszani. És van az Obituary, csak így.
Ezek a floridai trógerek is elérték már jó ideje azt a szintet, amit zenében kizárólag a legjobbak tudnak: csak a saját pályájukon játszanak. Tardyék valószínűleg semmivel sem foglalkoznak, ami a zenei világban úgymond történik, ugyanakkor pár évente tökéletesen reprodukálják azt, amit más rajtuk kívül nem tud. Ez pedig a primitív, raklapból faragott faék egyszerűségű, egyszersmind csak rájuk jellemző death metal.
Az új lemez dalcímei külön-külön is bérelt helyet biztosítanának nekik a stílus közhelyszótárában. Zenei megoldásaik semmit sem változtak a kezdetekhez képest, maximum annyiban, amit az új tagok, az ezen a lemezen debütáló Kenny Andrews gitáros és Terry Butler bőgős tettek hozzá a dalokhoz. Utóbbi amúgy saját jogán is a műfaj ikonjai között szerepel, olyan alap bandákkal, mint a Death, a Massacre, vagy a már említett Six Feet Under. Andrews szólógitárosként egyszerre hozza a régi és új ízeket – nem annyira technikás, mint az utóbbi lemezeken játszó Ralph Santolla, de azért jóval gazdagabb fegyvertárból dolgozik, mint jó öreg alkesz Allen West, aki a tremolókar intenzív használatával oldotta meg az összes virgát, amikor épp nem valami házi droglabor miatt tartóztatták le. A maga módján amúgy Butler is benne ragadt az időgépben, hiszen a bőgőhangzása az Inked In Bloodon olyan, mintha az első Six Feet Under lemezen használt beállításaival játszotta volna fel a témákat. Ehhez jön hozzá a három alapember, Peres riffjeivel és gitárhangzásával, Donald Tardy jellegzetes, nem túlbonyolított, de elképesztő húzású dobolásával , illetve John Tardy – figyelem, eposzi jelző következik! – sírontúli hörgésével. És már vissza is repültünk vagy húsz-huszonkét évet az időben.
A lemez persze nem hibátlan. Bónuszokkal együtt tizennégy dal nagyjából pont negyedórával több, mint ami elég lenne egy Obituary-lemezhez. Persze, ha az ember nem vágyik meglepetésekre minden dalban, simán végig lehet hallgatni az anyagot egymás után többször is, de objektív füllel hallgatva néhány dal bőven mehetett volna a kislemezek b-oldalaira. Ja, hogy már nincs kislemez, meg b-oldal sem?! Mondom én, hogy működik ez az átkozott masina!
Amúgy a zenekar a hozzájuk hasonlóan minden naprakészségtől irtózó, két korábbi Venom-tagot is magában foglaló Mpire Of Evil társaságában lép fel január 21-én Budapesten, szóval ha valaki élőben is kíváncsi rájuk, már nem kell sokáig várni.
