Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pár hete a cikk első részében megtárgyaltunk néhány nagyszerű hazai világzenei lemezt, amik az elmúlt hónapokban jöttek ki, és most folytatjuk a sort. Van mit. (Nyitókép: Kaláka; fotó: Raffay Zsófi)
A legújabb Dresch Quartet album nagyjából a már megszokott bő két évnyi beérést követően jelent meg. Az előzőt itt szerettük nagyon, és előre szólok, nem lesz ez másként az újjal sem. A Tördelős (Fonó 2016) prímán szervül az életműbe és a klasszikus kvartett felállásban készült. Dresch Mihály a szaxofonok mellett előszeretettel használja pár éve kialakított furulyaszerű mutánshangszerét, a fuhunt, sőt néha énekel is. Kísérőzenészeit valójában nem is lenne szabad ennek nevezni, nem egyszerűen profik, de egészen egybeforrtak ezzel a zenei kifejezési móddal, és hallhatóan remekül érzik magukat benne, Horváth Balázs bőgős és Baló István dobos nem egyszerűen a ritmusszekciót adja, biztos kézzel keltik életre a muzsika lüktetését, ami élő szívként – a középpontból való kiáramoltatást és az oda visszavezető csatornákat is működteti. Mindeközben a szilárd alapzatot is folyamatosan fenntartják. Lukács Miklós cimbalmos pedig azon kívül, hogy ebbe is beleszövi a maga ritmusait, olyan színekkel tölti meg a zene tablóját, hogy már trióként is működőképes lenne a felállás (hogy milyen muzsikustehetségről beszélünk, legutóbb itt szóltunk).
Dresch Mihály pedig egyértelműen külön kategória a zenében – és direkt nem zárom műfajokba, mert ha jazz-, folk-, vagy improvizációs muzsikusként jelölném meg, máris elvennék belőle valamiket. Ezzel együtt igen, a népzene és a dzsessz a fő inspirációs bázis, ezekből egy életen át érdemes meríteni, újabb és újabb apróságokat ellesni és a nagy egészbe beépíteni. Dresch Mihály nyilván képes még tanulni, mindig újabb impressziókkal gazdagítani karakterét, de valamin már túl is van. A klasszikus tanulóidőn már mindenképpen, ami az utóbbi években történik, az a muzsikája tejességét átszövő, a fogalmi kereteket meghaladó bölcsesség. Olyan finom háló ez a zenében, ami minden vonatkozásban a része ugyan, de nem feltétlenül határozható meg a bevett és a mindennapokban használatos gondolkodással és verbalitással. Direkt kerültem a beérkezettség fogalmát, mert a közbeszédben ez a profizmus következtében gyakran fellépő elunalmasodás szinonimájává vált, miközben egyrészt itt erről szó sincs, ezen felül pedig itt inkább valamiféle megérkezésről van szó. De ez sem tökéletes, mert ez nincs profán térhez és időhöz kötve, még szimbolikusan sem. Dresch Mihályék olyan területre érkeztek, azaz olyan síkon járnak, ahol már főleg minőségekkel találkozik és diskurál az ember, és ez ki is hallatszik a zenéből. Ezek természetesen nem könnyen megfogalmazható tételek, nem kell őket feltétlenül kimondani sem, egyszerűen csak át- és megélni érdemes ezeket az impulzusokat. Megint csak elérkeztünk addig, hogy erre való a zene valójában, a kiérlelt és belül feldolgozott életminőségeket muzsikába önteni és a világba árasztani. A Dresch Quartet muzsikája ilyen tehát, működő csatorna a különböző létsíkok között, kapocs, amin át az ember elrugaszkodhat kicsinységeitől, és a valódi jelenben találhatja magát. Ad abszurdum, van benne valami állandó folytonosság.
Az album igen erősen van elkezdve, megrendítő a Férfiének, a Kecskés című lezárás pedig ritka pazar, ám ami a harmadik tételben, a Tördelősben, és az utána következő Sirató lassúban történik, arra már tényleg nincsenek szavaim. Időnként nyilván érdemes lesz komolyabb céllal elővenni: mondandójuk van a mindenkori jelenre.
Ferenczi György 1ső Pesti Rackák néven a Rackajamként ismert banda tavaly télen egy instrumentális albummal rukkolt elő, amin először aggódva csodálkoztunk, ám kiderült, hogy nem egyszerűen csak bőven van ebben ilyen potenciál is, de egyre kerekebb és oldottabb ez a történet, ráadásul úgy Petőfi az újkori isten, hogy bluesban nincs is nála aktuálisabb. Kerek e hazában legalábbis semmiképpen. A Betyárjáték (Gryllus 2016) aszerint a banda természetes és egyértelmű soron következő lépése a jól látható úton, hogy a régi axiómát rájuk szabhatjuk: bár ugyanabban a folyóban eveznek, mégsem lépnek kétszer ugyanabba. A forma, a dalok hangulata, a hangszerelés nagyon ki van már találva, és nem csak azért nem is érdemes különösebben változtatni rajta, mert minden vonatkozásban működőképes, de azért sem, mert ez a fajta muzsika éppen elég teret ad a kifejezésre és kiteljesedésre egy egész életre. Vagy tovább. A Rackajam egyik nagy erénye a folyamatos frissesség érzése, és ettől az egész lemezről lemezre egyre lazább, barátságosabb és gördülékenyebb. Nincsenek itt már felesleges körök és időkitöltő grúvok, minden addig tart, amíg muszáj neki, azaz, amíg a megénekelt betyárlét-életképek és a rockandroll törvényei megkívánják. Néha kifejezetten sajnálom, hogy nincs hangom az énekléshez, de lehet, hogy mégis megérné bevezetni a hifit még a fürdőszobába is, ők most a tökéletes és káros mellékhatások nélküli antidepresszáns. Hogy rockandroll, blues, rap, költészet vagy autentikus népzene Csíkzenekarostúl, az mind fel is oldódik ebben a nagyszívű forgatagban, amit biztosra veszek, hogy sűrű jókedvében teremtett meg a Jóisten. Példának okáért az egy blokkba szerkesztett következő három dal, a Megfogták a betyárokat, a Milyen lárma, és a Kaszárnya ki is adna egy hibátlan kislemezt, ráadásul tökéletes képet mutatna a banda jelenlegi erényeiről. Úgy rémlik, minden aktuális lemezük szeretése közben ki szoktam jelenteni, hogy éppen az a csúcslemezük, így most sem hagynám ki a világért sem: megkerülhetetlenül ők az egyik legeslegjobb rockandroll zenekar széles-e a világon.
A nagy öregek közül is kivételes helyzetben létezik a Kaláka. Több generáció is az ő dalaikon, lemezeiken és koncertjeiken nőtt fel, illetve nem kell a múló időre hivatkozni, a folyamat tart ma is, és minden jel szerint a jövő is a miénk még – Velük. És ez a másik tényező, nem csak a növekedésben voltak segítségünkre, de több minőségben is támaszkodhatunk rájuk, hívhatjuk őket segítségül akkor is, ha nagy megnyugvásra szomjazunk és akkor is, ha épp üzemanyagra a továbblendülésre. A Kalákának valóban nincs párja (legutóbb itt mondtunk róluk hasonlókat), már csak azért sem, mert az évtizedek alatt nem más történt, minthogy folyamatos jelenné nemesültek, és úgy reagálnak a korra, ahogy érdemes: fárasztó prédikálás és hamis gesztusok nélkül dalolnak egy élhetőbb létezésről. Így tesznek most is, két új, közel egyszerre kijött felnőtt lemezük közül az egyik a legkisebb emberi közösség, a párkapcsolat beolajozását készíti elő Szeretlek (Gryllus 2016) címmel. Gondolhatnánk, hogy annyi, de annyi szerelmes dal íródott már a poptörténetben, mi ebben az érdekes, de erre maga a Kaláka a válasz: bármilyen témához nyúlnak, velük az adott dolog bizton magasabb oktávon szólal meg. Egy olyan korban élünk, amikor a szerelem is gyakran csak néhány hétig tart, és az ember alig fektet bármibe energiát, azaz szívet és lelket, ami nem a matéria világának rideg céljait szolgálja, így különösen fontos a valódi költészet, azaz a szív tápláléka. A lemez 23 dalának egy része ismerős lehet régebbi albumokból, felfoghatjuk tehát új felvételekkel megtűzdelt tematikus válogatásnak is, de ez nem baj, már csak azért sem, mert így együvé szerkesztve, ezek a szerelemről és egybeforrasztó szeretetről szóló nagyszerű dalok más szinten kezdenek működni. Új kapcsolódások, ráébredések, emlékezések és impulzusok kelnek életre, az ismert sorok, szavak és dallamok is újként hatnak, de ami a legfőbb, csordultig töltik az élet csodájának újra felismerésével az arra hajlamosakat – hiszen mi másért is akarhatnánk költői muzsikát hallgatni? A megidézett költők a legnagyobbak és nyilvánvalóan a téma avatottjai, József Attilától Szergej Jeszenyinig, de tán még sosem érzetem ennyire egységesnek és harmonikusnak, ahogy a dalok keltette impressziók egymásba fonódnak, messze meghaladva a témáról gondolt kereteket. A lemezt nyitott szívvel hallgatva még engem is meglegyintett: a szeretet határtalan és kimeríthetetlen…
És innen hová tovább? Először úgy tűnt, az előző lemez magasztos témája után a másik új Kaláka albumról már nehéz lesz bármit is mondani. Főleg olyat, ami érvényessé teheti. Mivel azonban József Attila megzenésítésekről van szó, a választ mégis egyértelmű: újra rácsodálkozhatunk tán legnagyobb költőnk mindenre kiterjedő figyelmére, vagyis amit ő megírt az valóság, az van, az az élet természetes és meghaladhatatlan velejárója. És amikhez minduntalan szükséges visszatérni, hogy ne csorbuljon a világ teljessége. Ebből akár az is következhet, hogy amit nála nem találunk, az talán felesleges és lesorjázandó sallangja is az emberi létnek, és meglehet, hogy így is van. A Kaláka fennállása több mint 46 éve alatt nagyon sok József Attila verset dolgozott fel nagyjából az első pillanattól kezdődően, azaz kiemelten fontos szerepe volt a zenekar ébredésében. Az összegzésben helyet kaptak régi, át nem szerkesztett felvételek éppúgy, mint átkevert és újra felvettek, valamint születtek új dalok is. Ennek megfelelően az album megkapta a maga míves köntösét, négy év után újraindult a korábban már több díjat is elnyert Hangzó Helikon sorozat ezzel a Kaláka – József Attila (Gryllus / L’Harmattan 2016) kötettel. Új kiadótárs került képbe, és a formai megújulás is elkerülhetetlen volt, de ez jól is van így. A kivitel könyvszerűbb, és továbbra is illusztrált, valamint a korábbiakhoz képest plusz tartalomként a versek mellett a zenekar tagjainak vonatkozó kommentárjait és sztorijait is olvashatjuk az adott dal kapcsán. Ez az album jóval több, mint 21 József Attila vers megzenésítése, de ezt a Kaláka ismeretében persze sejthetjük, és itt is fontos megemlíteni: nyilvánvalóan a dalok külön, azaz önmagukban is teljes egységek az adott versek lelkének megszólításával, de az album egyben hallgatva egészen más élmény. Új és új minőségek állnak össze az elénk terülő színes szőttesből, mintha ugyanannak a világnak minduntalan más, magával ragadóan vonzó arcaiba tekintenénk bele. A forma sokféle, de lényege egy. Mestermű.
(Elnézést, hogy a szokásunktól eltérően nem linkelünk ide a recenzió végére Kaláka-dalt, de jelzésértékkel tesszük, és ha módjukban áll, ne habozzanak, lepjék meg magukat is azzal, hogy lemezt vásárolnak. Az albumokat meghallgatni sokkal intenzívebb és sokrétűbb élmény, mint egy kósza dal a neten. Jó példa a Jaj majdnem című szám, ami mindkét lemezen rajta van, és a különböző zenei környezet miatt jelentősen más hangulatot áraszt, különböző jelentéstartalmakkal gazdagodik.)
A poszt az NKA és a Cseh Tamás Program támogatásával készült:
