Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Quimby nem az a zenekar, akiknél kérdéses lenne, hogy jó koncertet csinálnak. Láttam őket kisebb meg nagyobb színpadon is, és igazából a méretet leszámítva ugyanolyan jó show-t nyomtak mindkettőn. A 25. születésnapi arénás nagykoncert előtt inkább az volt a kérdés, hogy mennyire lesznek jók, illetve, hogy nem lesz-e sok az előre beígért három óra. Ami az elsőt illeti, ha a saját 25. születésnapomon is ilyen remekül fogom érezni magam, már nyert ügyem lesz. Ami pedig a három órát: nagy időmesternek bizonyult a zenekar, mert a 20 perces csúsztatott kezdést és a ráadást is beleszámítva pont háromórásra hozták ki a koncertet. Igazából pár perccel még rövidebbre is, de ez rendben volt, pont ez az effektíve két és fél óra kellett, hogy ne legyen túl sok a jóból. (Fotók: Sarkadi Bálint)
Az elmúlt hetekben sokat lehetett hallani arról, hogy milyen lesz a Quimby-koncert külcsíne. Volt szó összművészeti utazásról, meg színpadiasságról is, maga Varga Livius is egy teljesen új látványvilágot ígért, amelyben minden szám saját vizuált fog kapni. És ez nagyjából le is fedi a valóságot, a látvány tényleg kellően komplett volt a maga cirkuszos-roncstelepes vintage romantikájával, ami helyenként egészen olyan volt, mintha egy George Méliès-filmbe csöppentünk volna. Az egyes dalok közben többnyire valamilyen, az adott szám tartalmát legjobban magában foglaló, stilizált animáció ment a háttérben, de volt, ahol simán a videoklipet vetítették ki.
A közönség a második-harmadik szám környékén már nagyon kezdett beindulni, nem véletlenül. A Tükrök olcsón – Senki se menekül – Forradalom hármasa igazán pörgős, felemelő hangulatot teremtett, aminek remek időzítéssel rögtön jött is a letargikusabb ellenpontja pár lassabb dallal. Az Otthontalanság otthona kékeszöld melankóliájához tökéletesen illett Gazda Bence gyönyörű hegedűjátéka, míg a Nyinát Vitárius Orsolya balett produkciója tette különlegessé. Egyébként nagyjából ez a periodicitás és tempóváltás jellemezte az egész estét, a magukban egységes, más-más hangulatú, többszámos blokkok egymásutánisága kellemes változatosságot és remek flow-t adott a koncertnek.
Mint azt előre megígérték, nem játszottak vadiúj dalt, és mint az várható volt, a leghíresebb slágereiket szinte egytől-egyig előadták (talán csak a Kivándorló Blues az, ami nem volt a legismertebbek közül), de ismét bebizonyították, hogy van új a nap alatt, ha a Quimbyről van szó, hiszen még a Most múlik pontosan-t is sikerült úgy áthangszerelni, hogy alig lehetett ráismerni a hegedűs-hárfás feldolgozásra. De ötletesek voltak az olyan átkötő részek is, mint, amikor a zenekar tagjai percekig doboltak különféle „gyűjtött szemeteken”, fokozatosan léptetve be az újabb eszközöket – vizespalackot, befőttesüvegeket, fémcsöveket, fazekakat, fémhordót, műanyagtartályt – a kakofonikus dobpárbajba. Kifejezetten erősre sikeredett a kis Amerika-blokk is a koncert közepe felé, amit a dél-amerikai utcai fesztivál hangulatúra hangszerelt Hol volt, hol nem volt vezetett fel, majd a Castro halála miatt mondhatni aktuális Cuba Lunatica és a cowboyos Hintalógalopp követett. Kiss Tibi a koncert elején azt mondta, 13 hónapja készülnek erre a show-ra, amit a végeredményt látva komolyan el is hiszek.
Persze a ráadáshoz közelítve kicsit megnőtt az érzelemfaktor, Kiss Tibi aranyosan viccelődött Varga Livius kopaszságán, majd jött egy adag a szentimentálisabb dalokból, kezdve a Lámpát ha gyújtok-kal. Ami azért – ahogy az énekes fogalmazott – még éppen a coelhoi giccshatáron belül maradt, akárcsak a blokk további darabjai, a Don Quijote ébredése, a Viharon túl, szélcsenden innen, és a Búvóhely. A szentjánosbogaras aranyromatikát gyorsan ellensúlyozták is néhány sötétebb számmal, köztük a Heaven Goes To Hell-lel, és a mindig tökéletes, varjúkárogás kísérte Legyen vörössel.
A ráadás során azonban már ha akarták, se tudták volna lejjebb szorítani az érzelemfaktort, és nem csak azért mert a Most múlik pontosannal kezdték azt el. Livius érzékenyedett el a leginkább, amit nem is próbált eltitkolni, mondván, hogy olyan ez most neki, mintha az elmúlt 25 év minden egyes napjába belelógna a lelke. Így persze belefért még egy kis „lightos coelhos cucc”, meg egy sor ölelkezés, majd a búcsúszimfóniává átszabott Kicsi ország után, hatalmas ováció közepette Tibi még lelkiismeretesen bemutatta a zenekart és a vendégművészeket. De az igazi csúcspont egy számmal korábban volt meg, amikor a Magam adom alatt Livius mindenkinek megadta magát jelképesen, majd még el is könnyezte magát. Itt jött át igazán, hogy mit is jelenthet neki(k) az elmúlt 25 év, annak minden nehézségével és sikerével együtt. Mert méghogy a zenélés csak a kutya vacsorája?!
A poszt megjelenését a Nemzeti Kulturális alap és a Cseh Tamás Program támogatta:
