Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Talán 1992 lehetett, mikor ültem a gyöngyösi Vak Bottyán János középiskola konditermében, és elsősként néztem az ott éppen súlyt emlegető negyedikes csávó válltetoválását. Ilyen összevisszaságnak tűnt, mintha egy rakás láb keringene egy háromszögbe pakolt gyújtógyertya körül. Jól nézett ki, olyan pszichedelikus volt, bár szerintem még azt sem tudtam mit jelent ez a szó. A kép aztán örökre beégett a tudatomba.
Az általánosból úgy mentem középiskolába, hogy kurva nagy rapper voltam. Kapisgáltam a rockzenét, le tudtam rajzolni például a Metallica meg az Iron Maiden logóját is, de mindennél keményebbnek éreztem magam, mikor Ice-T dumált a fülembe, a Public Enemytől meg én voltam a falu legnagyobb emberjogi harcosa, aki a feketékért küzd ott a Mátraalján. Aztán jött Ice-T a 1991-es O.G. Original Gangster lemezével, amin bemutatta nekem a Body Countot, és az úgy kilőtt a gitárok felé, hogy csak az utóbbi években kezdtem komolyabban felvenni újra a fonalat a rappel.
Szóval ilyen állapotban láttam meg azt a tetoválást, ami nem sokkal később feltűnt az egyik kazettán is, a nagy sulin belüli cserélgetés közben. Így lett a Soundgarden Badmotorfinger albuma életem egyik legmeghatározóbb lemeze. Jött persze a többi nagy grunge-zenekar is, de az Alice In Chains kivételével sem a Nirvana, sem a Pearl Jam nem volt rám olyan hatással, mint a Soundgarden. A mai napig fel tudom idézni azt a hangulatot, amikor a kis kétkazettás magnómon hallgattam ezt a lemezt. Ennyire lazán előadott, ötletekkel teli zenélést előtte még soha nem hallottam. Rohadt jó riffek voltak rajta, jó dallamok úgy, hogy azért a lázadozó tinédzser lelkemnek elég kemény is volt mellette. És hiába volt Chris Cornell hangja magas, már-már visítozó, mégsem riasztott el, mivel a négy oktáv mellett a nyersesség sem hiányzott belőle. Tulajdonképpen az összes Soundgarden-album jó, de a Badmotorfinger maradt az örök kedvenc, sőt, minden idők legjobb öt lemezében is benne van számomra. A Jesus Christ Pose meg minden idők legjobb öt dalában. Minden egyes hallgatásnál ledöbbent a zsenialitása.
A Soundgarden 1997-es feloszlásakor éppen a black metal felé tolódott nálam a hangsúly, szóval annyira nem vágott földhöz a dolog, annak viszont örültem, hogy Cornell összehozta az Audioslave-et. Mindig is érdekelt ugyanis, hogy vajon a Rage Against The Machine zenészei mire lennének képesek egy olyan emberrel, aki tud is énekelni. Nem volt rossz az Audioslave, de sosem kötött le túlzottan, ahogy Cornell szólólemezei is csak maximum háttérzenének voltak jók. Kivétel ez alól a 2009-es Scream, ami annyira sokkolt, hogy muszáj volt vele foglalkozni. Nem az volt a gond, hogy Timbalad segédletével elektronikus poplemezt rakott össze, hanem hogy mennyire nagy erőlködés lett az egész, ami szégyen a világ egyik legjobb rockénekesétől. Érezhette ezt ő is, mert egy évre rá már újra élt a Soundgarden.
Óvatosan álltam hozzá, úgy voltam vele, hogy ha másra nem is lesz jó ez a nagy összeborulás, legalább láthatom még őket élőben. (Cornellt egyébként láttam szólóban a Nova Rockon a Scream turnéján, sokra nem emlékszem belőle.) Aztán 2012-ben mégis kijött a King Animal című nagylemez, nem is lett rossz, a zenekar pedig lassan visszakúszott a mindennapjaimba. Újra sokat hallgattam őket, persze a Badmotorfingert a legtöbbször. A lemez egyébként megvan kazettán, bakeliten, Ebayről levadásztam a limitált kiadású dupla változatát, most meg ugye itt az újrakiadás is.
Végül aztán sikerült élőben is látnom őket, 2014-ben a Nova Rockon még ha Matt Cameron dobos éppen nem is ért rá a Pearl Jam miatt. Pont olyan idősávban léptek fel a kisebbik színpadon, hogy a koncertjük vége belelógott a Black Sabbath kezdésébe. Úgy döntöttem, hogy mivel Ozzyékat már nem hiszem, hogy többször láthatom, a Soundgarden meg olyan lendületben van, hogy tuti jönnek még a közelbe, így a végéről eljöttem. A Black Sabbath-ot tavaly ismét láttam, a Soundgardent pedig már soha nem fogom.
