Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Lángolón lényegében már hagyomány, hogy minden évben megnézzük a SZIN-t a Tisza partján, idén sem szakítottunk ezzel, mint ahogy azzal sem, hogy részletesen elmondjuk, milyenek voltak a koncertek és dj-szettek, amiket hallottunk. Az alábbiakban többek között az Enter Shikari, Naughty Boy, INNA, Calyx & Teebee, NOËP, a Tankcsapda, a Halott Pénz, az Ivan & The Parazol, az Intim Torna Illegál, Majka & Curtis és a Punnany Massif fellépéseiről lesz szó, és még sok másról is. Idei monstre beszámolónk a Szegedi Ifjúsági Napokról. (Fotók: SZIN Facebook)
Nehéz dolga lenne annak, aki az idei és a tavalyi SZIN között komolyabb különbségekre akarna rámutatni. Akadt ugyan néhány feltűnőbb változás, például idén a nagyobb fesztiválokon tapasztalható trendhez igazodva megváltozott a beléptetés, az egyik medencéből átkerült a Tisza Gyöngye alá a silent disco, a Partfürdő hátsó felébe pedig idén nem raktak színpadot, az összkép viszont szinte semmit sem változott. Ez azért érdekes, mert már tavaly is ez volt a benyomásunk, úgyhogy idén újra már nem írjuk le, milyen volt a szervezés, a kaja, a kiszolgálás, és egyebek, mert pontosan ugyanolyan, mint az elmúlt években. A fellépők névsorában is jelentősek az egyezések az elmúlt években, ami tény, mint ahogy az is, hogy ha bárki egyszer csak kimaradna közülük, azért ugyanúgy nyavalyogna a közönség, mint amiatt, hogy már megint ugyanazokra kell buliznia. A négy nap alatt viszont így is minden estére jutottak említésre érdemes produkciók.
Első nap: Enter Shikari, Tankcsapda, NOËP, Naza, Ferry Corsten
Szerdán a nagyszínpadon a Depresszió után rögtön az egyik idei sztárfellépő, az Enter Shikari zenélt, akik az elmúlt években gyakran jártak Magyarországon, nemrég játszottak a Volton is. Szegedi koncertjükkel hozták azt, amire tőlük számítani lehetett: energikus produkciójukban a vad zúzástól a dnb-s alapokon és a néha egészen előtérbe kerülő szintiken át a közönséggel melankolikusan-szentimentálisan együtt éneklésig benne volt minden, ami egy ilyen, elektronikvál szimpatizáló metalcore zenekaroktól várható. Gondolom, a rajongók és a stílust kedvelők meg voltak elégedve velük. Azt túlzás lenne állítani, hogy óriási tömegnek zenéltek, viszont voltak sokan, akik láthatóan kifejezetten miattuk érkeztek, és amúgy az idei külföldi fellépők közül szerda este nyolckor valószínűleg senki más sem csinált volna ennél nagyobb tömeget.
Külföldi nem, magyar viszont simán: a nagyszínpadot ezen az estén záró Tankcsapdára, nem meglepő módon jóval többen voltak kíváncsiak. Nem emlékszem már, hogy mikor és hol hallottam utoljára Lukácsékat, de azt tudom, hogy nekem ők mindig fesztiválkörnyezetben működtek igazán. Ilyenkor valahogy még azok a dalaik is elfogadhatóak, amikre egyébként én olyan nagyon nem lennék büszke a helyükben. A kötelező klasszikusaikat, mint A legjobb méreg vagy A Rock and Roll rugója pedig egyszerűen jó hallani tőlük. Mindezt most is igazolták, és még tágították is a képet: a koncertjüket és a közönséget elnézve teljesen egyértelművé vált, hogy a Tankacspda mostanra túllépett A Nemzet Rockzenekara tituluson, és már annál is több: igazi népzenekar. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy például a Be vagyok rúgva című daluk hallatán úgy indul be az egyszeri, sörtől elázott fesztiválozó keze és lába, mintha az szólna, hogy Utcára nyílik a kocsmaajtó, vagy hogy Lakodalom van a mi utcánkban. És ezzel amúgy nincs is semmi baj, csak nem árt tudni, hogy túlnőttek ők már azon, hogy pusztán rockzenekar legyenek és csupán tökös rockkoncerteket adjanak. Szegedi fellépésük sokkal inkább igazi Népi Mulattság volt, amin örömében együtt énekelhetett és rúghatta a port a 16 és a 70 éves fesztiválozó is. Meg is tették.
Az első este zeneileg legérdekesebb koncertjét az észt NOËP, vagyis Andres Kopper adta. Az 1990-es születésű srác, egyszemélyes zenekarként (énekes, dobos, szintis) működve játszott olyan hatásos, fülbemászó, ötletes és táncos, időnként kifejezetten szellemes elektronikus indie popot, amivel a világ bármelyik fesztiválszínpadán megállná a helyét. A több ezer főre méretezett Captain Morgan Arénában viszont alig százan voltak rá kíváncsiak, de hát én is véletlenül futottam bele. Fellépése üde színfolt volt a SZIN programjában, hosszú percekre a hatása alá kerültem, amiből (valahol a Rihanna slágereinek címeiből írt dala és a Jennifer Lawrence-ről elnevezett száma környékén) csak néhány észt srác óbégatása rángatott ki. Ők, mint megtudtam, budapesti nyaralásukat szakították meg azért, hogy élőben lássák hazai kedvencüket, akinek a koncertjével egyetlen gond volt csak, hogy alig egy óráig tartott. Arra az egy órára viszont tökéletesen el lehetett felejteni, hogy Szegeden és a SZIN-en vagyunk. Remek volt.
Az este másik meglepetése a Naza nevű formáció volt a világzenei színpadon. Hajnal kettő körül egyáltalán nem számítottam már Mező Misire és Szűcs Krisztiánra, pláne nem egy színpadon. Őket is kevesen, kb harminc ember hallgatta, ennek ellenére úgy zenéltek, mintha minimum a nagyszínpadon lennének főidőben. Nem mélyültem el a dalaikban, utólag kb egy jó refrén maradt meg benem, de jó volt látni azt az önfeledt zenélést, amit produkáltak.
Az éjszaka során a Captain Morgen Arénéban játszott még a trancehuszár Ferry Corsten, dallamos, vokális, néhol húzós trance-t, mi mást. Otthon nem hallgatnám, de az ilyen fesztiválok EDM-túladagolása miatt üdítő tud lenni egy ilyen produkció is.
Második nap: Halott Pénz, Ivan & The Parazol, Intim Torna Illegál, Calyx & Teebee
Csütörtökön a nagyszínpadon az Irie Maffia után a Brains, utánuk pedig a Halott Pénz lépett fel, úgyhogy azt előre lehetett tudni, hogy óráról órára nagyobb lesz a tömeg. Így is lett, a Halott Pénz már az egész fesztivál egyik legnagyobb közönségének zenélt. Repkedtek is a slágerek, mintha mást nem is írtak volna ezek srácok az elmúlt pár évben, csak slágert, úgyhogy a dalokat illetően túl sok meglepetést nem tartogatott a produkció. Azt viszont kifejezetten jó volt látni, hogy a komplett zenekar milyen tisztességes, energikus bulit tud csinálni. A szegedi közönség imádta is az egészet, pláne, mikor teli torokból üvölthette Pécs helyett, hogy "Szegeden otthon, otthon vagyok". Ők is az a kategória most, hogy a kevésbé jól sikerült dalaik is sokkal jobban működnek élőben, köszönhetően annak az önfeledt bulizásnak, amivel a sokezres közönség reagál rájuk.
A Captain Morgan Arénában közben az Ivan & The Parazol adott egy zeneileg és hangulatát tekintve is remek koncertet. Az igazi rock and roll buli valahol az Illés-feldolgozás Add a kezednél ért a tetőfokára, az pedig, hogy Vitáris Iván milyen rendkívül tehetséges énekes és frontember, most is kiütközött. Kifejezetten jó volt, hogy az energia, amit produkálni tudnak, nem veszett el a nagyszínpad előtti térben mondjuk este hatkor, hanem rendes időben, tisztességes méretű közönség előtt egy fesztiválsátorban csapódhatott le.
Utánuk ugyanitt az Intim Torna Illegál zenélt, akik viszont, ha így folytatják, lassan kinövik a sátrakat: komoly tömeg volt rájuk kíváncsi, és nem csak azért, mert éppen nem találtak jobb programot a Partfürdőn. A többség, 18 és 45 éves is, együtt énekelte a számokat a zenekarral. Nagy buli volt ez is, az meg már nyilván más kérdés, hogy szerintem amúgy gyengék a szövegek és csak egy, jóindulattal két hajszál választja el őket attól, hogy ők legyenek a következő Hooligans. Ami meg tudjuk, mit jelent.
Aztán volt ám drum and bass is a SZIN-en, de még milyen! A Calyx & Teebee, brit-norvég producer- és dj-párosnak köszönhetően a Burn Arénában (ami mondjuk inkább egy terasz volt) lehetett hallani olyan színvonalú törteket, amilyeneket Szegeden csak nagyon ritkán. Remek zenék, egy izgalmas back to back szett: én magam kb az ezredforduló környékén szórakoztam ebben a városban dnb-re ilyen jól. Mégis, a legcsekélyebb nosztalgiafaktora sem volt a produkciójuknak. Amit hallottunk, az abszolút mai, sodró lendületű, izgalmas hangzás volt, vissza is hozta a kedvemet a stílushoz, pedig az amúgy már nagyon régen elveszett.
Harmadik nap: Majka & Curtis, INNA, Créme De La Pop, Dave Seaman
Pénteken a nagyszínpadon a Mary Popkids után Majka & Curtis léptek fel, még bőven napfényben, ennek ellenére egész sokan kíváncsiak voltak már rájuk is. Soha nem hallottam még Majkát élőben, nem is nagyon vágytam rá, most viszont, ha már egy helyen voltunk, kíváncsian hallgattam bele a koncertjébe. És sokkal elviselhetőbb volt, mint amire számítottam. Nyilván nem Majka a legjobb rapper az országban, Curtis meg pláne nem, zenekarral, énekesnővel, az unalomig játszott dalaikat áthangszerelve (pl Belehalok) viszont ez a produkció teljesen vállalható egy SZIN méretű hazai fesztiválon. Arról nem is beszélve, hogy láthatóan masszív rajongótáboruk van, és nyilván köszönhetően Majka kereskedelmi tévés karrierjének, rájuk egy olyan réteg is kíváncsi, amelyik a SZIN talán egyetlen másik fellépőjére sem.
Az este külföldi sztárfellépője a román eurodance énekesnő, INNA volt, akiről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kifejezetten aktuális lenne. Valamikor 8-9 évvel ezelőtt volt 2-3 tök ugyanolyan hangzású, szinte egymástól megkülönböztethetetlen, Európa néhány országában viszonylag felkapott slágere, azóta viszont alig lehetett róla hallani. Több nagylemeze is megjelent, a legutóbbi két éve, de igazán nagy és tartós nemzetközi sikereket egyik sem hozott neki. Ezzel az előélettel nem sokat vártam tőle, azt viszont bőven felülmúlta. Nyilván a hardcore rajongókon (lehettek kb tízen) kívül a dalai nagy részét a közönség nem ismerte, ennek ellenére jókora tömeget tudott a nagyszínpad előtt tartani az egy órás, diszkós, ugrálós-seggrázós, csajos koncertje során. Volt mögötte egy kisebb zenekar, meg táncosok, főleg férfiak, a számok között pedig feltűnően aktívan kommunikált a közönséggel. Sokkal vagányabb és pimaszabb stílusban, mint amire számítottam, mindezzel pedig sokakat rávett a bulizásra. Persze jövő ilyenkor semmire sem fogunk a koncertjéből emlékezni, de ezt az egy órát tisztességesen végigcsinálta.
Éjfél után a világzenei színpadon a Créme De La Pop (tagjai között a talán a legelső Megasztárban feltűnt Gál Csaba Boogie-val) játszotta a kilencvenes évek legsúlyosabb magyar popslágereit swingstílusban, ami rövid ideig kifejezetten szórakoztató tud lenni, főleg néhány sör után hajnalban.
A Captain Morgan Arénában ezen az estén Badgirl's-ös dj-k zenéltek, kivéve hajnal fél kettőtől háromig, mert akkor Dave Seaman. Rá kifejezetten kíváncsi voltam a több évtizedes múltja és az ezredforduló környékére tehető néhány jobb dobása (Renaissance Worldwide: London, GU22: Melbourne stb.) miatt, meg mert annak idején élőben nekem ő valahogy kimaradt. Sokszínű, változatos, stílusokon átívelő szettre számítottam tőle, vagy legalább egy olyan élményre, mint két éve ugyanitt Nick Warrentől, de csalódnom kellett. Végig csak a valaha progressive house-nak nevezett stílus környékén mozgott, csak persze mai hangzással, és egy totálisan jellegtelen, unalmas, semmitmondó szettet produkált, amiből nagyjából annyi az maradt meg, hogy feltette az ősklasszikus Age Of Love valamelyik mai remixét. Ez egyébként tökéletesen illett a szettbe, mert teljesen kiherélve az eredetit dögunalom volt az is.
Negyedik nap: Middlemist Red, Wellhello, Naughty Boy, Punnany Massif, Boban Markovic Orkestar, Kistehén, Péterfy Bori, Robert Babicz, Vonda7
Az idei SZIN utolsó napja a nagyszínpadon a Middlemist Red koncertjével kezdődött, akik nagyon nem voltak jó helyen délután négy és öt között itt. Mindenki jobban járt volna, ha este valamelyik sátorban kapnak helyet. Egy ilyen figyelemreméltó magyar zenekar ötven embernél sokkal többet érdemel. Utánuk a Fish! zenélt, majd a Wellhello szép fokozatosan egyre nagyobb tömeget csinált a nagyszínpad előtt: koncertjük második felében konkrétan úgy tűnt, mintha szombat estéhez képest alig lennének a Partfürdő többi részén. Oda is tették magukat és egy tisztességes produkciót nyújtottak. A dalaik fesztiválkörnyezetben is működnek, és élőben is jobban állnak nekik a tempósabb számok, mint a lassabb, melankolikusabb zenék. Még mindig az Apuveddmeg a legjobb daluk.
Utánuk a fesztivál utolsó nagyszínpados sztárja, Naughty Boy lépett fel zenekarával. A pakisztáni származású angol dalszerző-producer-dj Shahid Khan elsőre akár azt is gondolhatnánk, hogy olyan, mint Inna: volt egy slágere, oszt szevasz. Mégis, ha közelebbről megnézzük, látszik, hogy ennél azért jóval komolyabb popkarrier az övé. Először is La La La című, Sam Smith-szel közös dala pár éve tényleg nagy sláger volt, például vezette a brit listát is, és bár azóta hasonló kaliberű sikert nem ért el, a srác nem ritkán a nemzetközi popbiznisz topligás énekeseivel dolgozik együtt. Sam Smith mellett Wiz Khalifa és Emeli Sandé is készített már vele közös dalt, utóbbi többet is, de hogy mást ne mondjak, Runnin című számában Beyoncé énekel. Na, hát ők azok, akiket nyilván nem hozott magával a SZIN-re, úgyhogy helyettük egy bivalyerős hangú fekete nő énekelt, aki egyben a frontember szerepét is betöltötte, nem is rosszul. Shahid Khan közben a háttérben, a többi zenész között gombokat nyomogatott, néha egy elektronikus dobot ütögetett, a számok között beszélt a közönséghez, időnként pedig előre jött integetni. Dalai fülbemászóak és sok esetben kellően táncosak (szereti a dnb- és jungle-szerű alapokat) ahhoz, hogy ügyes zenészekkel jó bulit lehessen velük csinálni. Ez a SZIN-en meg is történt, a szinte pontosan egy órás koncert láthatóan végig jól szórakoztatta a közönséget. Ebben meghatározó szerepe volt a tényleg kitűnő énekesnőnek, aki minden helyzetben remekül teljesített: dögösen énekelt Get Lucky-feldolgozást, és Emeli Sandét vagy Beyoncé-t is kifogástalanul helyettesítette. Az utolsó szám persze a La La La volt, és mivel a közönség nyilván ezt akarta a leginkább hallani, sikerült egy önfeledt bulizással, remek hangulatban zárni a koncertet.
Ezt követően az este utolsó nagyszínpados fellépője a Punnany Massif volt, akikről egy korábbi SZIN-es koncertjük kapcsán csupa rosszat írtam, amiért persze meg is kaptam a magamét sokaktól. Azóta évek teltek el, úgy voltam vele, adok nekik egy újabb esélyt, hátha kiderül, hogy óriásit tévedtem, mert akkor csak rossz formában voltak, vagy ilyesmi. De nem ez történt, hanem nagyjából ugyanaz, mint annak idején. Hiába próbáltam minden erőmmel élvezni a zenéjüket, egyszerűen nem ment. Bárhogy néztem, csak azt láttam, hogy a nagyszínpad előtt összegyűlt az idei fesztivál talán legnagyobb tömege, hogy meghallgassa az idei fesztivál talán legunalmasabb koncertjét. Semmi sem változott az elmúlt 3 évben, a Punnany zenéje ugyanolyan rossz, mint annak idején (itt van röviden, hogy miért), ami pedig kifejezetten irritáló, hogy ennek ellenére szinte végig úgy csinálnak (akár tudatosan, akár nem), mintha a produkciójuk nem csupán szórakoztatás lenne, hanem konkrétan A Világ Legjobb Zenéjét és Minden Idők Legbölcsebb Gondolatait kapná tőlük az ember. A koncert végén Felcser Máté meg is köszönte a közönségnek, hogy őket hallgatják és nem "csicskagyár zenekarokat". Nyilván a bölcsesség és szerénység jegyében. De hát mindez érthető, hiszen ilyen sok embert megmozgatni ilyen gyenge zenével valóban komoly teljesítmény.
Közben világzenei színpadon az utolsó este is jó koncertek voltak: hozta a szokásos formáját és egy nagy balkánbulit csinált a Boban Markovic Orkestar, majd utánuk a Kistehénre is érdemes volt időt szánni. Kollár-Klemencz László még mindig egészen sajátos hangulatokat tud teremteni, amihez ráadásul egy nyári, Tisza-parti éjszaka kitűnő terep. A Captain Morgan Arénában pedig az este során Péterfy Boriék csinálták a legnagyobb bulit, ami mondjuk nem volt túl meglepő.
Hajnalban a Burn helyszínén a lengyel származású, piros sálja nélkül szinte létezni sem tudó Robert Babicz, majd Vonda7 játszottak összességében közepes, de a fesztiválátlagnál még így is sokkal érdekesebb elektronikus tánczenét, az egyszerűség kedvéért maradjunk abban, hogy house-t és technót. Babicz szettje időnként egészen hipnotikus volt, ami jól jött a fesztivál végére már-már tényleg elviselhetetlen EDM-őrületben.
Összegzés
Ha valaki néhány év múlva azon kapja magát, hogy összemosódnak benne a 2016-os és 2017-es SZIN emlékei, ne lepődjön meg, hangulatában szinte teljesen ugyanazt hozta az idei fesztivál, amit a tavalyi. Tény, hogy zeneileg nem ez az igazi kuriózumok és az észveszejtő izgalmak fesztiválja, de ez már a második olyan év volt zsinórban, amikor a megszokottnak mondható színvonalú koncertek és fellépések közé került legalább egy-két olyan külföldi produkció is, amelyekre talán hosszú évek múlva is emlékezni fogunk, és amelyek a világ bármely fesztiválszínpadán megállták volna a helyüket. Ez pedig mindenképpen pozitív, hiszen néhány éve még főleg arról kellett beszélni a SZIN kapcsán, hogy teljesen felesleges olyan külföldi produkciókat Szegedre hozni, amelyeknél bármelyik népszerű hazai koncertzenekar izgalmasabb és még több embert is vonz.
Jövőre lesz 50 éves a Szegedi Ifjúsági Napok, őszintén bízom benne, hogy ennek örömére akkor már a fesztivál minden napjára jut majd legalább egy, nemzetközi összehasonlításban is figyelemreméltó, aktuális és izgalmas zenei produkció.
