Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ugyan pár hete az egyik új dal kapcsán tréfálkoztam kicsit Glen Bentonékkal, attól még eszem ágában sincs számon kérni rajtuk holmi megújulást, hiszen egy Deicide nevű zenekartól mégis milyen zenét és szövegeket várhatna az ember? Az új lemez, az Overtures in Blasphemy korrekt, színvonalas munka, ugyanakkor izgalomnak, meglepetéseknek nyoma sincs rajta.
Sosem irigyeltem az olyan zenekarokat, akiknek a népszerűségében ugyanúgy szerepet játszik egy határozott,
erős image, mint maga a zene. A magam részéről például imádom a csípős ételeket, de ha 1990 óta chili con carnét kéne ennem reggelire, ebédre, vacsorára, nem örülnék annyira. Ha ez lenne a munkám, és mindenki úgy ismerne, mint az "állandóan chilit evő ember Miskolcról", netán végigturnézhatnám a világot azzal, hogy előadást tartok a kapszaicinról meg a Scoville-skáláról, biztosan tudnék lelkesedni, amikor kell, de garantáltan összeszorulna a szívem egy fazék túróstészta láttán, amibe persze bele sem kóstolhatnék, mert a közönség lelkében azonnal dőlne a rajongás kártyavára.
Nem kell magyaráznom, a Deicide kapcsán miért jutott ez eszembe. Az új album mindent tartalmaz, amit az elmúlt évtizedekben ezen a néven hallhattunk, annál többet viszont szinte semmit, egy-egy magukhoz képest akár black metalosnak nevezhető riffen, érdekes, hangulatos gitárharmónián kívül. A tizenkét évvel ezelőtti Stench of Redemption a maga idejében sokat frissített a kétezres évek elejére kiadós stagnálásba kezdő csapat zenei receptjén, az azóta eltelt tizenkét évben azonban nagyjából annyit változott a zenekar, amennyivel másképp játszanak az aktuális gitárosok, meg amennyit fejlődött időközben a stúdiótechnika. Dalok szempontjából viszont az utolsó négy lemez jórészt felcserélhető, még ha ez kicsit sarkított megfogalmazás is lesz egyesek szerint.
Nyilván sokan szeretik azt, ha egy zenekar bármelyik dala lehetne az életmű bármelyik lemezén, hiszen az általános színvonal szempontjából ez többnyire nem jelent rosszat. Ugyanakkor a death metal egyik alapkövétől - ha nem is számítottam fúziós kísérletekre - többet várnék, mint korrekt menüztetést, és egy olyan lemezt, amit gond nélkül oda lehet tenni a sor végére, de senki nem fogja észrevenni, ha véletlenül a kettővel ezelőttit kezdi el hallgatni helyette. Ezzel együtt persze minden a helyén van, Steve Asheim dobolása élményszámba megy, ahogy a két gitáros, Kevin Quiron és Mark English játéka is, de ilyen régi motorosoktól ez nem meglepetés. Benton szövegei nyilván ugyanolyanok mint eddig, hangja is összetéveszthetetlen, ezzel együtt mégis hagy maga után hiányérzetet az album, az olyan emlékezetesebb dalok ellenére is, mint a nyitó One with Satan, a thrashes Flesh, Power, Dominion, vagy a frissen klippesített Defying the Sacred.
Persze meg lehet ezt egyszerűbben is fogalmazni. Egy barátom, akinek az a szokása, hogy kiválóan összegez pár mondatban, a következőt mondta az Overtures in Blasphemy-ről: "Melldöngetés ötven pluszosan dallamos refrénriffekkel. Nem tudom melyik a jobb, ugyanez huszonévesen, 50 kilósan, vagy ötvenesként, huszonéves múlttal. Mindkettő egyformán trve, meg vicces is valahol." Hát valahogy így. Én sem tudom eldönteni, melyik a jobb. Ahogy azt sem, hogy a kísérletezés izgalma többet ér-e annál, mint hogy valaki huszonéve megbízhatóan színvonalas, de sokadikra csöppet már panelesnek ható, minimális izgalomfaktort tartalmazó death metal lemezeket készít. Mindkettőnek megvan a maga értéke, a többi igazából ízlés, attitűd és elvárások kérdése, azokról meg nem elegáns vitatkozni. 3,5 / 5
