Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az élő koncertekre hatványozottan igaz, hogy ha eldől egy dominó, az képes magával rántani szinte minden mást is. Ez sajnos még egy olyan legendás, régóta működő zenekarra is érvényes, mint a Killing Joke. Hazafelé egész úton azon gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e a koncertről, de mivel a Jaz Colemannel készített interjúban szóba került az őszinte beszéd fontossága, azt gondolom, mindenkivel szemben az a korrekt, ha nem hallgatom el, mit gondolok. (A fotó egy korábbi koncerten készült, és a Killing Joke Facebookjáról származik.)
Persze előre nem lehetett sejteni, hogy pár órával később ilyen gondolatokkal viaskodom majd. Az nem tűnt pozitív előjelnek, hogy a Turbowolf kezdésekor Chris Georgiadis énekes beköszönése olyan élességgel hasított a dobhártyámba, hogy a hallásom megóvása érdekében három dal után kénytelen voltam a kerthelyiségben menedéket keresni. Szerencsére a hangzás a koncert második felében már sokkal élvezhetőbb volt, talán a hangerőből sikerült visszavenni, talán én szoktam meg. A Turbowolf, akik ezúttal valamilyen okból hármasban, basszusgitáros nélkül léptek fel, egy kifejezetten egyéni világú zenekar képét mutatta, amelyben ötvöződik a hetvenes évek hard rockja, pszichedeliája a stoner rockkal és az elektronikával. A Bee Geesből szabadult Frank Zappára emlékeztető frontember őrült produkciója mellett - Georgiadis több alkalommal valamiféle lepelbe bújva énekelt, kicsit olyan hatást keltve, mint amikor a Legényanya című klasszikusban Kovács Lajos függönybe csavarva bicikliző rendőrt alakít - Andy Ghosh széttorzított gitárja és Blake Davies energikus dobolása adta a keretet. Kifejezetten feszesen, erőteljesen játszottak, és bár zenéjük nem találkozik maradéktalanul az ízlésemmel, a Solid Gold, vagy a műsort záró Big Cut kifejezetten emlékezetes dalok. Lehet, hogy teszek egy próbát a stúdióváltozatokkal is.
A Killing Joke, akárcsak nyolc éve, ezúttal is a Tágra zárt szemekből ismerős, Jocelyn Pook által szerzett Masked Ball című szertartászenére vonult be, és néhány percig úgy tűnt, hogy legalább olyan élményben lesz részünk, mint akkor. Pláne, hogy két akkora dallal, mint a koncertet kezdő Love Like Blood, illetve az újabb keletű, szintén kiváló European Super State, nem lehet mellélőni. A hangzás itt sem volt tökéletes, de azzal nyugtattam magam, hogy az első pár számra nem mindig áll össze a kép, és a zenekar sokat látott profikhoz illően két szellősebb dallal nyit, hogy legyen idő beállítani az arányokat.
Viszont sajnos legkésőbb a negyedikként érkező Eighties elején nyilvánvaló lett az, ami, akármennyire is fáj ezt kimondani, az egész koncertre rányomta a bélyegét. Geordie Walker ugyanis ezen az estén egy másik dimenzióban járt, amit látni és hallani egyaránt lehetett. Az említett dal a komplett rocktörténelem egyik legjellegzetesebb riffjével kezdődik, nem véletlenül csente el a Nirvana is pár évvel később a Come As You Are-hoz, ehhez képest valami torz alakmás szólalt meg a színpadon, aminek okát azonnal meg is lehetett állapítani a gitáros vizenyős, kifejezéstelen tekintetét, tétova mozdulatait látva.
Nyilván az vesse az első követ bárkire, aki még nem rúgott be egyszer sem életében. Én magam is jó pár koncertet tettem már tönkre az évek során félreértelmezett rock 'n roll hozzáállásból kifolyólag, amiért ezúton is bocsánatot kérek mindenkori zenésztársaimtól. El tudom tehát fogadni, ha valakinek rosszul jön ki a lépés, ezzel együtt tudom, hogy ilyen helyzetben úgyszólván lehetetlen jó koncertet adni. Ugyanis ha a legendás, egyéni hangulatú gitárriffek torz zajforrásként jelentkeznek a színpadon, nincs az a hangmérnök, aki abból képes jó hangzást kikeverni, függetlenül a hely technikai felszereltségétől, akusztikai adottságaitól, és attól, hogy helyi ember, vagy mint itt is, a zenekar saját technikusa dolgozik. Egyrészt a közönség felé fordított, feltekert erősítőket nem lehet eltüntetni a hangképből, másrészt a Killing Joke esetében pont a zenének alaphelyzetben fazont adó hangszerről beszélünk ezúttal. Geordie, hogy fanyar humorú harsonás barátom szavaival éljek, egy igaz hangot nem játszott az este folyamán, és szégyen vagy sem, sokszor amiatt aggódtam, nehogy leessen a színpadról valamelyik irányba, mert láthatóan csak a szentlélek tartotta meg a deszkákon másfél órán keresztül.
Így aztán a koncerten felszabadultságnak, jó színpadi hangulatnak sajnos nyoma sem volt, ami főként azért sajnálatos, mert a zenekar becsületére legyen mondva, mindent megtettek, hogy mentsék a menthetetlent. Jaz Coleman utánozhatatlan színpadi jelenléte, énekhangja, a dalok ereje, valamint a Youth és Paul Ferguson alkotta ritmusszekció még így is elvitte a hátán az előadást. Kin jobban, kin kevésbé, de rajtuk is érződött az idegesség, hogy tudják, ez most nagyon nincs rendben, bár ezt csak néhány gesztus, aggodalmas szemvillanás árulta el. Azoknál a részeknél, ahol a gitárnak a lemezváltozat szerint is csak koszolnia kellett, vagy nem játszott hangsúlyos szerepet a hangszer, kifejezetten jól meg tudott szólalni a zenekar, ilyenkor fájt legjobban a gondolat, hogy mennyivel több lett volna ebben a koncertben. Meg olyankor, amikor a színpad rendezői baljára néztem, ahol a néhai Jancsi keresztapám presszóból hazaérkező arcát láttam egy nyilvánvalóan csak testben jelen lévő, katatón félkómában kaparászó gitároson.
A szép számban megjelent közönséget viszont csak elismerés illetheti azért, hogy a körülmények ellenére nem hagyták meghalni a koncertet, élvezték az egyébként kitűnően összeválogatott, jubileumi turnéhoz méltóan a zenekar szinte minden korszakát felidéző programot, és hálásan fogadták Jaz Coleman minden üvöltését, buzdítását. A Killing Joke tagjait pedig azért illeti dicséret, mert így is lejátszották a teljes műsort, pedig tizenhét dal ilyenkor különösen hosszú idő a színpadon. A tanulság talán annyi, hogy a felnőtté válás egyik fontos lépcsőfoka, ha a szüleid után a hőseid esendőségét is meg tudod bocsátani. Ezzel együtt remélem, lesz még alkalmunk ennél jobb formában viszontlátni a zenekart.
