Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egyszer tényleg össze fogok most már állítani egy listát, amelyben felsorolom azokat az intő jeleket, melyek felbukkanása esetén semmi esetre sem szabad egy zenekarban megbízni. Ezek egyike, amikor egy metálzenei produkció különféle egzotikusabb nyelvekbe csomagolja az egyébként túl közhelyesen hangzó dalcímeit és szövegeit. Legalábbis a Rotting Christ friss albumát hallgatva elsőként ez jutott eszembe.
Bár a Fire, God and Fear felvezető dalként bizalomgerjesztő volt, és nem lehet elvitatni azt, hogy van egy-két hasonlóan jó pillanat a lemezen, összességében a The Heretics csalódás számomra. Elsősorban azért, mert minden tekintetben profi, de néhány jobb szerzeménytől eltekintve kongóan üres, valódi tartalmat nélkülöző dögunalom hallható az albumon.
A zenekar ugyanis a lemez tanulsága szerint úgy gondolja, hogy 2019-ben a sötét hangulatú, komoly metálzenét illetően az üdvösség útja dalonként két-három, végletekig csupaszított, tökegyformán minimalista gitárriff, az azokra érkező obligát templomi kórus, meg a fennkölt szavalás, amire itt-ott diszkréten ráraknak egy tritónuszos pitchshifter effektet a démonibb hatás érdekében. A szövegek terén egyaránt bevetnek angol, érthető és abszolút elfogadható módon görög, meg - az előző lemez héber és maráthi nyelvű szövegei után most épp - latin, orosz és arab sorokat is. Rossz hírem van, emiatt még senkiből nem lesz metálzenébe oltott Dead Can Dance, pláne, ha a zene voltaképpen semmilyen tekintetben nem ad választ a soknyelvűség miértjére. Márpedig itt lesarkítva ugyanaz a mártott gyertya egyenességű, bármiféle csavart és izgalmat nélkülöző kimért zakatolás érkezik a Dies Irae, a Ветры злые (angolra fordítva Evil Winds), vagy a كلام الكون – The Voice of the Universe kíséreteként egyaránt. Nem vitás, hogy koncerten könnyű jól megszólaltatni az ilyen leegyszerűsített témákat, de steril körülmények között hallgatva bántóan homogén az összkép.
Adjuk meg, ami jár: a szépen megírt kórusok egy darabig megkapó atmoszférát kölcsönöznek a lemez dalainak, de kiadós aránytévesztésnek érzem azt a domináns szerepet, amit szinte végig betöltenek. Nem én vagyok az első, aki leírja ezt a Rotting Christ kapcsán, de sajnos ugyanaz a folyamat figyelhető meg náluk, mint az egykor szintén újító, progresszív zenekarként emlegetett Therion esetében, akik, miután egyszer bejött ez a húzás, nekiálltak szakmányban kórusműveket írni teljesen kipucolt, lebutított metálzenei alapokra. Így vette át az újító megoldások helyét a hatásvadászat, és az a féle ügyesen tálalt parasztvakítás, ami miatt André Rieu-t vagy Havasi Balázst komolyzenének tartják a tájékozatlan zenehallgatók, a Batushkát meg hihetetlenül súlyos, okkult metálzenének. De a giccs akkor is giccs marad, ha hatalmas művészi teljesítményként marketingelik, és sokan megveszik a koncertjegyet.
A Rotting Christ esetében még ennél is kellemetlenebb az, hogy a zene relatív tartalmatlansága hasonló szövegvilágnak ágyaz meg. Olcsón pogánykodó, vallásellenes jelszavaknál, azonnal fogyasztható, egyszerű konzumsátánizmusnál nem terjed tovább a mondanivaló egyetlen nyelven sem. Ezek mellé odabiggyeszteni a Dosztojevszkijtől, Nietzsche-től (az év meglepetése), Miltontól, Thomas Paine-től, vagy William Shakespeare-től kölcsönzött, véletlenül épp témába vágó sorokat, a keresztény imarészleteket körülbelül olyan, mint amikor kifejezetten ostoba emberek demózzák a Facebookon nem létező műveltségüket mindenféle idézetekkel, lapos életbölcsességekkel, vagy amikor valaki teljesen komoly arccal, hatalmas pátosszal elszavalja azt, hogy „a puding próbája az evés."
Ahogy ez már szóba került, vannak az anyagnak jó pillanatai, hiszen a már említett Fire, God and Fear, a közismert Edgar Allan Poe-verset megzenésítő, lemezt záró, valóban kitűnően sikerült The Raven, vagy a Celtic Frost / Tryptikon hangulatával rokon Halloweed Be Thy Name - ha az unalomig rágott, közhelyszótár szövegre nem figyelek - mind kellemes hallgatnivalók, még ha hidegrázást nem is okoznak. Nagy kár, hogy a The Heretics általános összképére inkább az olyan dalok jellemzők, mint a nyitó In the Name of God, a már említett Dies Irae, vagy a The Voice of the Universe, amelyek még így is jobbak, mint a lemez egyértelmű mélypontja, a Πιστεύω (angolra fordítva I Believe), Níkosz Kazandzákisz görög költő és gondolkodó versének feldolgozása, amelynek zenei kísérete egy kétakkordos, dalolós férfikórussal támogatott folkmetal téma, amire nemes egyszerűséggel rá lett szavalva a költemény.
Biztosan sokan lesznek, akik nem értenek egyet velem, és akik szerint a The Heretics az év egyik kiemelkedő extrém metal teljesítménye. A magam részéről viszont úgy gondolom, hogy egy ilyen múltú és megbecsültségű zenekartól többet várnék a középiskolás színvonalú, feltupírozott közhelypuffogtatásnál, mind zene, mind mondanivaló terén. Pláne azért, mert ezen az albumon is vannak olyan megoldások, amelyek arról árulkodnak, hogy ennél sokkal többre képesek, csak valamiért pont azokat az ötleteket nyesegetik vissza, amelyek hosszabb távon is izgalmat kölcsönöznének a daloknak. Ez így viszont nem több, mint szépen csomagolt plázametál, ha úgy tetszik, nettó popzene azoknak, akik úgy gondolják, a lázadás netovábbja 2019-ben az, ha fordított keresztekkel telenyomott pólóban isszák a sört a nyári fesztiválokon, közben meg megvetik a buzi poppereket a birka keresztényekkel együtt.
Stílszerűen egy idézettel zárom soraim: "Tudom, hogy ezek a nézetek nem népszerűek, de én sosem hajszoltam a népszerűséget." (John Cleese, egy angol tőzsdeügynök szerepében) (2,5 / 5)
