2019.07.16. 11:11 – Kovács.Attila

Minimum az évtized koncertje - Vader a Rockmaratonon

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

vader_rockmaraton.jpg

Egy hete láttam minimum az évtized koncertjét, már ami az extrémebb zenéket illeti. A Vader olyan volt ugyanis a Rockmaraton első, az Aréna színpadot illetően leginkább death metalra fókuszáló napján, mint amikor a kocsmában emberkednek a jól megtermett legények, hogy ki a keményebb, meg kinek hányas a karja, aztán egyszer csak feláll a sarokból egy jelentéktelen külsejű, ötvenes, ősz faszi, mosolyogva feltörli a padlót mindenkivel, majd visszaül, és a legnagyobb lelki nyugalommal kortyol még egyet a kávéjából. (Fotó: Rockmaraton Facebook)

Pedig előtte még nyavalyogtam is, hogy nekem ennyi már elég volt a hörgésből egy estére, hiszen addigra a magyar mezőny koncertjei mellett túl voltunk a némi közhelyfaktor ellenére totálisan szerethető brazil thrasherjánykák, a Nervosa meglepően jó koncertjén, és egy jó tízperces áramszünettel megfűszerezett Dying Fetuson is, akik végképp nem nevezhetők nyeretlen kétéveseknek ebben a mezőnyben. Aztán úgy a harmadik dal környékén csak kimentem a Vaderre, mondván, ha már itt vagyok, azért belenézek. És hát körülbelül két és fél perc kellett ahhoz, hogy utána egészen a műsor végéig lehetőleg egy tapodtat se akarjak mozdulni a keverőpult mellől. 

Onnan ugyanis szinte lemezminőségben szólt a koncert, ráadásul lengyel barátaink olyan intenzitással játszottak, hogy a szemem kiesett, pedig láttam már egy-két érdekes dolgot eddigi életem során. Azt persze régóta lehet tudni, hogy a komplett metálszíntér egyik legjobb koncertzenekaráról beszélünk, de amit ebben a szűk egy órában műveltek, arra kevés megfelelő jelzőt találok még egy héttel később is. Nem sorolnám most végig, milyen szintű zenészek játszanak itt az Angliából importált, bármit bármilyen tempóban eljátszó James Stewart dobostól az alkalmanként mosolyogva gitárhősi allűröket villantó Spideren, becsületes nevén Marek Pajakon át egészen a főnökig. Ugyanis itt szó sem volt Max Cavalera-féle gitárba kapaszkodó alibizésről, kettesre állított hangerőpotiról. Piotr Paweł Wiwczarek a közel harminc év alatt tökéletesre csiszolt frontemberi jelenlét mellett legalább annyi szólót vállalt, mint a gitárpáros másik tagja, élmény volt látni-hallani, ahogy passzolgatták egymásnak a labdát, akár dalonként többször is, hogy a ritmusgitározásról már ne is beszéljünk.

A Vader valószínűleg a komplett metálszíntér egyik legkeményebben dolgozó csapata. Ugyanis majdnem teljesen mindegy, milyen kvalitású zenészek játszanak egy zenekarban, beleölt munkaórák nélkül még semmiből sem lett a szó valódi értelmében vett produkció, pláne nem ilyen. És bármilyen dicsérő jelzőnél többet mond az a kis belső tréfa, aminek láttán még napokkal később is csak elismerően csóváltam a fejem: az egyik dalban helyet cserélt a színpad két ellentétes oldalát elfoglaló Spider, meg a basszusgitáros Tomasz "Hal" Halicki, aki aztán a hamarosan érkező újabb szólónál magától értetődő természetességgel kapcsolgatta kollégája pedálján a különböző effekteket. Itt üvöltöttem fel hangosan, szélesen vigyorogva, hogy elmentek ti amúgy a kurva édesanyátokba, ami ebben az esetben az aha-élmény kevésbé udvarias változata. Ugyanis ez az első látásra jelentéktelen mozzanat olyan mértékű kimunkáltságról és összegyakorlottságról árulkodik, amelynek keretében még egy ilyen, a közönség nagyobb részének túl sokat nem üzenő poénra is jut idő és energia. Emellett kaptunk egy jó órányi best of válogatást a legjobb dalaikból, a végén meg elnyomták a Judas Priest Steelerének vaderesített változatát. 

Az eddig említetteken kívül megnéztem többek között a Mardukot és a Paradise Lostot is, csak hogy a húzóneveket említsem. Mindkettő tetszett - bár utóbbinak olyan kurtán-furcsán lett vége, mint egy elrontott numerának, amikor hirtelen eszedbe jut, hogy nem zártad el otthon a gázt a leves alatt -  de a Vader közelébe senki sem ért az általam látottak közül, még akkor sem, ha ezzel a körtét hasonlítom az almához. Megalázóan tökéletes volt, én meg újra rajongó lettem, pedig az manapság már nagyon ritkán fordul elő.


koncert beszámoló fesztivál lengyelország vader death metal rockmaraton



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása