Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A tavalyi Rockmaraton óta, ahol a zseniális koncert közben vagy hatvanötször csaptam a homlokomra, hogy tényleg, miért hallgattam őket ilyen keveset mostanában, kifejezetten lelkesen várom a Vader friss megmozdulásait, és biztosan nem vagyok egyedül ezzel. Május elsején jön is az új lemez, a Solitude in Madness, ami már a tizenhatodik lesz a sorban. Az első nyilvánosságra hozott dal, az Into Oblivion legalábbis bizalomgerjesztő, bár alapvetően semmi különösebb újdonságot nem tartalmaz ez a bő két és fél percben elővezetett aprítás, ugyanakkor kifejezetten fogós, hangulatos, szóval lengyel barátaink ismét megmutatják: attól, hogy death metal a játék neve, és szeretjük a blastbeateket, meg a tremolókínzós szólókat, jó dalokat még nyugodtan lehet írni. Ismerkedési lehetőség a hajtás után.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Slipknot tegnapi koncertjét végignézve azon gondolkodtam, milyen döntések alapján rakja össze a setlistet egy akkora zenekar? Mert tegnap bőven többségben voltak az aprítós, darálós dalok a nagyívű refrénesekhez képest. Bizonyítani akarnak, hogy „mi még mindig true-k vagyunk!”, „nem fog rajtunk az idő!”, „tessék, egyétek meg!”? Ez a kérdés motoszkál bennem azóta is. Azaz: ők valóban élvezik ezt a fajta és ilyen intenzitású zúzást, amit egyébként valóban jól csinálnak? A későbbi időszak letisztultabb dalainak személy szerint jobban örültem volna, de nem így történt, emiatt maradt is hiányérzet bennem. A ráadásban a (sic)- People = Shit – Surfacing alatt tényleg akkora aprítás volt, hogy a végére azt éreztem, hogy… igazság szerint nem is tudom, mit éreztem már, komolyan. Nagyjából azt, hogy „mindegy, csak ki innen”. Félreértés ne essék: ez természetesen a zenekar dicsérete. (Fotók: Artlasso.hu)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Egy hete láttam minimum az évtized koncertjét, már ami az extrémebb zenéket illeti. A Vader olyan volt ugyanis a Rockmaraton első, az Aréna színpadot illetően leginkább death metalra fókuszáló napján, mint amikor a kocsmában emberkednek a jól megtermett legények, hogy ki a keményebb, meg kinek hányas a karja, aztán egyszer csak feláll a sarokból egy jelentéktelen külsejű, ötvenes, ősz faszi, mosolyogva feltörli a padlót mindenkivel, majd visszaül, és a legnagyobb lelki nyugalommal kortyol még egyet a kávéjából. (Fotó: Rockmaraton Facebook)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Bár korábbi írásaimból ez tűnhet ki, a látszat ellenére nem utálom a Behemoth zenekart. Szimplán taszít az a féle hozzáállás, a mindenféle önmérséklet és gátlás nélküli jéghideg profizmus, ami a zenekar munkásságát jellemzi a videóklipektől a frontember Nergal médiajelenlétén át az általuk forgalmazott, faltól falig elvitt merchandise termékekig. Ennek ellenére kísérletet tettem arra, hogy objektív füllel meghallgassam új albumukat. A folytatásból kiderül, mire jutottam.