Ráhangolódva - Három Fonós lemez kritikája

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A népzene akkor igazán vonzó lemezen, ha egészen közel jár ahhoz a tisztaságfokhoz és sallangmentes kifejezési módhoz, ahogyan az valamikor az egyszerűbb és természetesebben működő életterekben létrejött. A paraszti zenékben úgy volt helye ezzel együtt az improvizációknak és egyéni ízeknek, hogy az eredendő szándék és a közös nyelv kódja sosem sérült. Egyszerűen szólva mindenki tudta a közösségben, hogy mi miért történik. Az énekes dalok, a szövegek és a bővérű vonószenéken túli legegyszerűbb furulyanóták is kifejeztek hangulatokat, létállapotokat, és az egyén a zenén és éneken keresztül kapcsolódni tudott a közösségi én megnyugtató és biztonságot adó közegéhez, megélve és feldolgozva közben saját megéléseit. (Fotó: Rozsdamaró Facebook)

Összegezve: a népzene megnyilvánulhat manapság körképként bizonyos vonalak mentén; megmutathat egy adott előadóból valamit, ha sikeresen tudja mindezt önmagához igazítani, így korszerűsítve is az eredeti formákat; és koncentrálhat egy szűkebb kör szokásaira, vagy akár egy foglalkozásbeli népréteg hagyományaira. Ez utóbbiban érdekelt a Rozsdamaró, Mély című második lemezén a pásztorok, pásztorvilág idéződik meg, annak lehetőleg minden szegmense: életvitel, lelki állapotok, vágyak, munka, terek és idők. Néha egészen szűkre szabódik a sűrű vonószenei atmoszféra, és a szerelmi bánat legmélyébe záródunk, a kilátástalan szívbéli megpróbáltatásokba, máskor viszont a szellős furulyazenével és kolompszóval kitágul a tér, és a szabadság fuvallata érkezik simogatva. Ez a művészi feldolgozásmód nyilvánvalóan a lemezen összegzés és tömörítés, a való életben az ünnepek, a bánatok elsírása cigányzenészektől kísérve, a kísértésekkel való szembenézés, a párkeresés, vagy a munka közbeni furulyázás a mindennapokban különváltak, mindennek megvolt a maga ideje. A modern ember persze nem tehet mást, mint tablóban gondolkodik és úgy is jeleníti meg a dolgokat, nem beszélve arról, hogy ezek a megidézett életformák vagy már elenyésztek az időben, vagy végórájukat élik. Értékmentés zajlik tehát, annak pedig a magasabb szintjeibe pillanthatunk be, és vihetünk magunkkal belőle ezt-azt - épp annyit és olyat, amit a pillanatban megkívánunk belőle, mert ez nem múzeumi, és egy szűk megszállott körnek való ügy, hanem múltunk egy olyan darabja, amiből valami még bennünk is megtalálható, legfeljebb már elnyomja ezt a finomabb és tisztább hangot életvitelünk milliónyi egyéb zaja. Ahogy Nagy Gábor, a banda brácsása/furulyása mondja: „A Mély kék és egyben vörös, távolság és közelség, útkeresés és úttalálás, gyász és öröm, szeretet és közeliség, a hagyományos kultúrában fellelhető tudás megismerése, tanulása, hordozása és gyakorlata. Folytonosság és egészében körforgás. Elmélyülésre hívunk mindenkit a természet–zene–ember világába!”

Nagy Gáboron kívül a Rozsdamaró alaptagjai: Lipták Dániel (hegedű), Csonka Ferenc (hegedű), Králik Gusztáv (cimbalom) és Kisgyőri Krisztián (nagybőgő), de itt a lemezen egy nagyobb körbe kerülünk, szervesen illeszkednek az egészbe a vendégmuzsikusok és énekesek: Lajkó Levente, Papp László, Pál István, Árvai Sándor és Palásti János „Sikár”, akik énekkel, kolomppal, csengettyűkkel, prózai szöveggel és furulyával vesznek részt az eseményekben. Ők egyébként vagy eredetileg is pásztorok, vagy a pásztorhagyomány ismerői és gyakorlói.

Egészen másként jelenik meg a népzene Paár Julcsi (Dalinda, Tárkány Művek, Nana Vortex, Bazseva) szólólemezén, mert ő a népdalos és zenekari munka mellett úgynevezett meseterápiával is foglalkozik. Ennek a módszernek már elérhető leírásai vannak, és nyilván ott próbálja megragadni a dolgot, ahol elszakadtunk a természetesebb életviteltől és ritmustól. A mese, mint olyan egyébként nem csak ilyen-olyan történet, de beavatási elbeszélés is, amiben a hős útját követjük végig a próbák és a kísértések mentén, és akivel azonosulni tudunk mindeközben. Úgy is mondhatnánk, hogy a mese a kalandon túl szellemi tudástár gyermekek részére. Ám nem csak a gyermekek tudnak ebből tanulni és meríteni, de felnőttként is sokat kaphatunk tőle, és még jól is szórakozhatunk közben – ráadásul van úgynevezett gyermeki énünk, és ma már tudható, hogy ezt a lelki részünket is ápolni kellene az egészségünk és teljességünk érdekében, méghozzá lehetőleg napi szinten.

A jó mese gyönyörűség, ahogy a Paár Jucsi – Hangoló: Kerekerdő című lemez fel van építve, még inkább. Formailag egyvégtében utazást kínál, a prózai részek és a zenék egymást folytatják és mélyítik el oda-vissza. Semmi sem véletlen, vagy időhúzás, nincsenek töltelék részek, minden pillanata arany. Merthogy Jancsi főhős útjának minden szegmense jelentéssel bír, legalábbis mi persze csak olyanokkal találkozunk a cselekmény során, és teljesen mindegy, hogy épp játékos mondókák idéződnek meg egymásra rétegződve, vagy épp pörgős moldvai muzsikába, avagy vonós tánczenébe gabalyodunk, átélhetjük azt a régi bölcsességet az emberi élet útjáról, ami tanítást egyébként rettentő nehéz betartani: „átmenni a hídon, de nem állni meg rajta”. Az élet ugyanis varázslat, főleg, ha jól éljük meg, és igyekszünk nap mint nap meglátni benne a csodát és a szépséget, de az ember hajlamos ezekhez odatapadni és bűvöletükbe süppedni. Akkor még nagyobb a kísértés, ha olyan énekesnő a vezetőnk, mint Paár Julcsi, akinek érzelmektől fűtött hangjának telítettsége és játékos vibrációi a folyamatos szemlélődést és elmerülést kínálják. Én például szívesen indítottam újra és újra a lemezt, merthogy a „hídon átkelésem” ezen pontján semmi kedvem nem volt továbblépni és újra a hétköznapokba süppedni. Persze az élet nem csak ünnepekből áll és mesei beavatásokból, de ha már feltalálták az albumformát és hanglemezt, hát én örömmel élek vele. Gondoljunk bele, korábban legfeljebb az esti családi és közösségi együttlétek alkalmával lehetett meséhez és zenéhez jutni, akkor sem volt ez mindennapos, most viszont szinte bárhol és bármikor hallgathatunk bármit. Ennek viszont van hátulütője is, a választás szabadságának bűvöletében és a hozzáférések ilyen megszaporodásában képesek vagyunk-e még valódi elmélyülésre és különválasztásra, a hétköznapoktól el tudjuk-e emelni az ünnepeket? Paár Julcsin nem múlik, ő tehetsége és tudása legjavát nyújtja, a Kerekerdő pedig az utóbbi idők legjobb zenés meselemeze.

Az albumon közreműködnek még: Csernók Klára (hegedű, brácsa, ének), Takács Ádám (hegedű), Szabó Dániel (cimbalom), Papp Endre (brácsák), Bognár András (nagybőgő), Bede Péter (kaval, tárogató), Könczei Bálint (harmonika),és a következő énekesek: Tímár Sára, Orbán Johanna, Kiss B. Ádám, Ágoston Erzsi, Ballay Dorka, Fekete Ilus, Kárász Bodza, Kárász Hanga és Kopányi Kata. A muzsikusokat egyébként a vége felé be is mutatja Julcsi, ahogy az máskülönben koncerteken szokás, a lezárás pedig úgy történik, mint a mesék végén.

Az autentikus romazene egyik legjobb brandje mára a Parno Graszt, és ez közel sem azóta van így, mióta megpróbálkoztak a konkrét befutással 2016-ban. Semmi baj, hogy mentek egy kört a mainstreamben, mert bebizonyosodott, hogy nem kutyulódtak ettől tévutakra. Persze született az alkalomhoz egy popdal, és bár egész jó sláger, a lemez akusztikusra hangolt szövetéből azért jócskán kilóg szinti-szőnyeges megszólalásával – mégsem baj a jelenléte, van mihez belőni az album egészét új szempontok szerint. Érdekes módon például a Sehol se talállak című Quimby dal feldolgozása sokkal szervesebben illeszkedik a lemez világába, amin egyébként vegyesen vannak kifejezetten autentikus témák átdolgozásai és saját szerzemények.

A Már nem szédülök nyolc évvel az előző (a 2011-es Reggelig mulatok) után jött ki, és úgy szólal meg, mintha összegezni akarná az eddigieket. De talán mégis inkább az előző szerves folytatásának tekinthető, és továbblépésekben sincs hiány: Oláh Heléna énekesnő kiemelése például jó ötletnek bizonyult, és bár eddig is voltak énekesnő-fókuszú dalok, de itt most némileg másról van szó, mert eddig a hagyományos cigányzenei stílus dominált, Heléna viszont tágabban értelmezett popzeneibb ízeket hozott a közösbe - hangja és stílusa közérthetőbb lehet az autentikus zenéktől idegenkedő füleknek is. Bár purista hozzáállással úgy tűnhet, hogy a Parno Graszt az első lemezein volt legtüzesebb állapotában, és ami akkor megszületett, azt nem is nagyon lehet meghaladni már, de ez messze nem így van. Én például azt a 2011-es lemezüket szerettem a legjobban, olyan érett dalépítkezés, egységesség és tömény megszólalás jellemezte, hogy nincs azon semmi megbontható és kiszakítható. Az új album, viszont ahogy jeleztük eddig is, új kanyarokat vett, a sokféleség jobban dominál rajta minden szinten: a hangzás, a hangszerelés, és a daljelleg új színei és ízfokozói nem csak önmagukban jófélék, de az album egészére kihatnak. Még nem tudom eldönteni, hogy felkúszik-e nálam az előző album szintjére, de már néhány meghallgatásra is nagyon ott van a nyomában. Ha viszont kiemelek belőle kedvenceket, akkor megkockáztatom, hogy olyan elragadtatásra eddig nem volt példa az életműben, mint a Madárka madárka, a Pálá o Shávo – A Fiam után, vagy a Bánat-bánat felkavaró és kivételesen sodró köreiben, de a klasszikus Gelem, gelem (Ederlezi-ként is ismert) balkáni eredetű roma-himnusz is erősre sikeredett, ebből a látószögből tehát komolyan tolakszik az elsőségért. Végül is nem furcsa, ha egy banda egyre jobb és jobb lemezeket készít.

A zenekar tagjai: Oláh József (tambura, gitár, ének), Oláh János (nagybőgő, ének), Oláh Viktor (gitár, ének), Oláh Krisztián (harmonika, ének), Oláh Heléna (ének), Váradi Mária (ének), Balogh Mária (ének), Jakocska János (gitár, ének), Horváth Sándor (kanál, ének), Németh István (kanna, szájbőgő).