2019.11.20. 10:36 – BSZL

Anthems – Egybekezdéses ítélet a Raised Fist új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az elején le kell szögeznem, hogy nekem a Raised Fist a 2015-ös From The North lemezzel kezdődött. Azt annyit hallgattam, hogy esélytelen volt kronológiai sorrendben, a fejlődésüknek megfelelően megismernem a munkásságukat. Bár több hardcore-lemez jelent meg november 15-én (például Left Behind, Lionheart), emiatt a kvázi elfogultság miatt alig hallgattam bele azokba. Az Anthems pedig tovább erősíti ezt az elfogultságomat. Megvan benne minden olyan zenei megoldás, ami miatt a From The North számomra etalonná vált. Képes úgy zeneiséget vinni a hardcore-ba, hogy nem gyengíti azt, hanem olyan kontrasztokat teremt, amik együtt erősebben működnek. Ezzel egy időben erősíti azt a sztereotípiát is – például az In Flamesszel karöltve –, hogy svéd zenekarok kiemelkedő képességgel teremtenek ilyen kontrasztokat. Tíz himnusz került rá, rendhagyó módon limitálták a mennyiséget, hogy egy rövidebb, de annál velősebb és feszesebb anyag készülhessen. A zenekar szerint ez az eddigi legnagyobb zenei teljesítményük, ráadásul a dobnak és az éneknek is kellő teret tudtak adni a keverésben. Abból a szempontból ezt elismerem nekik, hogy érezhetően minden apait-anyait beleadtak az Anthems elkészítésébe. Ezen felül viszont éppen a hangzás az, ami egy picit még furább lett. A több és több lágy éneklős résszel sokszor maguknak nehezítették meg a megfelelő hangzás elérését. A basszusgitár rendesen karcol ahogy kell, de a dobot csak úgy lehet értelmezni, ha azt feltételezzük, hogy direkt próbálnak egyensúlyozni az ezredforduló és a jelen között. Az apró kellemetlenségeket félretéve az Anthems egy nagyon jó átmenet mélység és felszabadítás között. (4/5)


raised fist ezt hallgasd



2019.11.04. 14:31 – -dj-

The Sound of Scars - Egybekezdéses ítélet a Life Of Agony új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

life-of-agony-the-sound-of-scars.jpg

Minden Life Of Agony-lemez kurva jól kezdődik, de egy kivételével mindegyik elfárad, valamelyik rögtön az első szám után, az egy kivétel pedig természetesen a debütáló River Runs Red. A zenekar az új lemezén ráadásul az ott megkezdett, és mindeddig úgy tűnt, be is fejezett, nagyon depresszív, kilátástalanságról szóló sztorit folytatja, és a zenekar szerint azt a zeneiséget is idézik meg. Szerintem senki sem várja, hogy ez maximálisan így is legyen, hiszen eltelt több mint 25 (!!) év, és mert a zenekar természetesen rengeteget változott, nem csak a felállásában, hanem érettségben is. Amiben viszont tényleg visszanyúltak oda, hogy vastagabbra vették a gitárokat, és olyan stenkkel zenélnek, ami még fiatalon is bennük volt. A karakteresen, húzósan szóló lemezen piszok fogós dalok vannak, legalábbis az elején, nagyjából a lemez feléig csupa tízpontos szám van, ellenállhatatlan groove-okkal, nagyon jó riffekkel, és óriási énekdallamokkal, aztán esik a színvonal, valahova a 7 pont környékére, és a hallgató figyelme is lankad. Ennek ellenére a stíluskategóriákon felüli zenekar (alternatív metál?) új lemeze kötelező mindenkinek, aki valaha is szerette őket. Baromi jó, hogy még léteznek, és a lemezek mellett koncerteznek is, ami, ismerve a tagok elég zaklatott előéletét, maga a csoda. (4/5)


life of agony ezt hallgasd



2019.10.30. 10:14 – -dj-

Pitfalls - Egybekezdéses ítélet a Leprous új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

pitfalls-cover-1000-740x740.jpg

Első nekifutásra annyira lelkes voltam a norvég Leprous új lemeze kapcsán, hogy azóta minden hallgatásnál parázok, hogy elmúlik a varázs. Aztán megnyugszom, hogy ezt nem néztem be, tényleg lehet, hogy ez az év lemeze. Igen, elfogult vagyok velük, nagyjából onnantól, hogy láttam őket élőben. A Malinánál még bizonytalan voltam pár dologban, de most nem tudok az lenni. A Pitfallsban minden benne van, ami miatt a zenehallgatás nem felesleges időtöltés. A dinamika, az erő, a dallamok, a meglepetés, az otthonosság, a magabiztosság, a hangulat, és, teljes nyugalommal mondom ki, az egyediség. A tökéletes hosszúságú lemez óriási skálát fut be, kezdve a belassult funk ütemektől, a giccs határáig elnyúló vonós betéteken és az elektro szekvenciákon át, a pár percre felbukkanó metálriffig. És ha kéne egyetlen hibásnak látszó elemet előszedni (csak mert én már megszoktam Einar Solberg falzett énekét), akkor a The Sky is Red vége az, de a záró, 11 perces agymenés akár kifuthatott erre is, azaz egy horrorsamplerből kibontakozó mellbevágó djent témára. Odáig nem mennék el, hogy ez a lemez olyan, amire az ember nem számít a Leproustól, ahogy a zenekar agya, Solberg nyilatkozta, ugyanis ez a fejlődés egyenes vonalú, és szerintem nem a metál elhagyásától van ennek tartalma, és nem is a megkérdőjelezhetetlen technikai tudástól, hanem az egyre inkább kézben tartott, ámulatba ejtő szerzői tehetségtől. És ezért van az, hogy az Alleviate végén a mélyből a csúcsig emelkedő refrén hallatán minden alkalommal libabőrös lesz a kezem.  (5/5)


ezt hallgasd



2019.10.28. 09:32 – BSZL

All Hail – Egybekezdéses ítélet a Norma Jean új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Solid State Records zászlóshajójára talán nem túlzás kijelenteni, hogy viszonylag magas elvárások övezték a nyolcadik lemezüket. Különösen azért, mert a metalcore-t a hardcore punk dühösségével vegyítve a zenekar minden kaotikus nekifutásból kihozta a maximumot eddig. Szerencsére azt mondhatom, ezúttal is sikerült. Az All Hail anyaga a legtöbb helyen úgy ránt be a rendezett káoszba, hogy már a második meghallgatáskor önként vállaljuk a csapásokat. A 14 számos lemez kilenc hosszú és dühös, három rövid és zajos, valamint két közepes és vad metáldalból áll. Igen, az a három az úgynevezett töltelék, amit általában feleslegesnek érzek, de itt nem rontanak a hangulaton. A többi 11 elem fényében ez megbocsájtható, álmukból felkeltve is konzisztensen vennék semmibe a metalcore vélt vagy valós szabályait. Még úgy is, hogy több helyen az énekes Cory Brandan helyett egyenesen az architectses Sam Carter jelent meg lelki szemeim előtt, de leginkább a Landslide Defeater refrénje és lassabb része alatt. Az All Hail hozza a kötelezőt, vagyis azt, amitől a Norma Jean összetéveszthetetlen másokkal. Időnként elhiteti veled, hogy nem önmaga, hogy aztán annál nagyobbat üssön vissza. (4/5)


norma jean ezt hallgasd



2019.10.26. 11:36 – BSZL

Boneshaker – Egybekezdéses ítélet az Airbourne új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

airbournealb.jpg

A zenekar mint jelenség sokakat emlékeztethet az AC/DC-re, ráadásul szintén ausztrálok. Zenéjük értékéből soha nem vett el semennyit, hogy egy viszonylag bevált receptből főznek, már a debütáló anyaguk idején díjazta őket egy csomó kritika. A most megjelent ötödik lemezük egyfelől nem okoz meglepetést, tartja a háromévente futószalagon termelést. Tartalmilag kiválóan egyensúlyozik a pörgős-megőrülős és a fotelben hátradőlős-bólogatós számok között, Joel O’Keeffe pedig kíméletlenül teszi próbára hangszálait és hangszerét. Másfelől viszont kísérletezik, és ez előnyére válik. Tízből kilencszer a számok nem mennek 3 és fél perc fölé, ahogy korábban szoktak, így a Boneshaker közelebb áll egy gyorsvasúthoz, mint egy száguldó tehervonathoz. Emiatt kevesebb a szóló és az elnyújtott rész, a könnyen megjegyezhető riffek és refrének viszont maradtak. Az Airbourne most úgy tűnik, hogy egy hangyányit fiatalosabb szeretne lenni, és ez annak ellenére működik, hogy az új anyag hangzása inkább a régebbi időket idézi – ebben vélhetően a producer Dave Cobb (például Rival Sons, Zac Brown Band) is szerepet játszott. Az összes között a leg-airbourne-osabb szám talán a Backseat Boogie lett. Váltsatok jegyet a gyorsvasútra! (5/5)


airbourne ezt hallgasd



2019.10.22. 13:42 – -dj-

Mourn The Southern Skies - Egybekezdéses ítélet az Exhorder új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

exhorder_mourn_the_southern_skies_artwork.jpg

Az Exhorder a klasszikus stílusbesorolások szerint thrash-zenekarnak számít. Manapság már inkább groove metal ez, már ha a Pantera, a Lamb of God vonalát vesszük alapul. Az amerikai zenészek nem most kezdték, letettek minimum egy klasszikus lemezt az asztalra a kilencvenes évek legelején, aztán feloszlottak, hogy most összeálljanak nosztalgiázni, már ha egy ilyen lemezt lehet nosztalgiázásnak nevezni. A Mourn The Southern Skies egy ereje teljében lévő zenekart mutat, a porosodásnak a nyomát nem találni rajtuk. Ráadásul ők most tényleg groove metal zenekar lettek, a thrash csak néhány számban markáns (mondjuk például pont az egyik legjobb és egyben elsöprő erejű számban a My Timeban). A többiben vannak középtempós vagy lassabb riffelések, rekesztett és elképesztően változatos énekdallamok, ami mondjuk Kyle Thomas képességeit tekintve nem csoda. A gitározás íze összetéveszthetetlenül southern, New Orleans még mindig fűszagú. A lemez egyetlen hibája, hogy a száraz gitárhangzás szinte fojtogató, és ezen a levegőtlenségen csak néha javítanak, például a Yesterday’s Bones második felében. A Mourn The Southern Skies nem az év csúcsteljesítménye, de összességében nagyon erős lemez. (4/5)


ezt hallgasd exhorder



2019.10.01. 13:19 – -dj-

True North - Egybekezdéses ítélet a Borknagar új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

borknagartruenorth.jpg

A Borknagar nagy változásokon ment keresztül az elmúlt években, személyileg talán a legnagyobb, hogy Vintersorg végleg kilépett a zenekarból. Egy frontember távozása más zenekaroknál nagy dolognak számítana, de nem, az egyébként is több egyenrangú énekessel felálló Borknagarnál. Hogy mégis az ének terén van a legnagyobb változás, az nem Vintersorg hiányának tudható be, mert már az ezt megelőző Winter Thrice is tele volt perfekt énekdallamokkal, és nem csak azért, mert két dalban poposan énekelt a vendégként megjelent alapító frontemberük, Garm.  Hanem azért, mert a Borknagar énekrészei itt már egyértelműen elindultak a pop felé és mérgezően fogósak. Nem csak Simen, hanem Lars Nedland is a legjobb formáját hozza és a korábban nagyon cirkalmas hangszeres részek is ehhez idomulnak néhol, például a Lights-ban vagy a Wild Father’s Heart-ban. De persze ez még mindig északi folk metal, amiben rengeteg reszelős riff van, elképesztően sok gitárdallam, és nagyon monumentális szintirészek. A dalok viszont néhol sokkal intimebben, földhöz közelibbek, de olyan is akad (Up North), amikor a zene az Audrey Horne-féle (késő-korszakos) rocknroll-metált juttatja eszembe. A Borknagar a Winter Thrice után elkapta a fonalat és ez a lemez is hallgattatja magát úgy, hogy minden alkalommal egy-egy új részletet lehet felfedezni, miközben már az első lejátszásnál letaglózó erővel hat néhány dallam. Egyedüli gond csak az, hogy ide is sikerült írni néhány töltelékszámot, de ezen könnyen túl lehet lépni. (4/5)


borknagar ezt hallgasd



2019.09.02. 11:59 – -dj-

Atonement - Egybekezdéses ítélet a Killswitch Engage új lemezéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

killswitch-engage-atonement.jpg

Önmagamnak mondanék ellen, ha kijelenteném, hogy nincs azzal semmi gond, ha egy zenekar kiszámítható zenét játszik. A zenehallgatás együtt kell járjon a rácsodálkozással, a „hűha” érzéssel, az illúzióval, hogy ilyet még soha senki nem csinált. Elég sok zenekar van, amelyik erre nagy ívben szarik, és ugyanazt a zenét játssza évek, évtizedek óta, még  ha legtöbbje amúgy azt is mondja, hogy ő igenis megújul. A Killswitch Engage nem jön lózungokkal, egyszerűen semmit nem változik, és náluk én mégsem bánom ezt. Főleg azóta, hogy Jesse Leach visszahozta az eltökéltebbnek, lélekkel telibbnek hallatszó éneket a zenekarba. Persze az új lemez egyik legjobb, legtökösebb dala az utód/előd Howard Jones vendégéneklésével készült, de ez legyen egy újabb önellentmondás. Az Atonement valójában semmiben nem különbözik a korábbi albumoktól, ja, de: van blackes riffelés az egyik számban, egy másikban meg hallhatóan lejjebb hangolták a gitárt. Fasza mi? Igen, az, ugyanis ez egy fasza lemez. Állat dalokkal, skandináv gitárdallamokkal, mellbevágóan ütős refrénekkel és talán cseppnyit több melódiával a gitárból és énekből is, mint korábban. Ez a Killswitch Engage. Aki érti, az zabálni fogja. (5/5)


killswitch engage ezt hallgasd



2019.09.02. 08:30 – Gnosis

Lángoló Fatemplomok #9.99 - Benne: sok minden

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

z underground örök és elpusztíthatatlan, tartja a mondás. Ez különösen igaz napjainkban is, amikor 66 percenként jelenik meg új blackmetal(os) lemez, természetesen mindegyik vagy kazettán vagy bakeliten, a tagok saját vérében megfürösztve. A Lángoló Fatemplomok célja nem más, mint a dömpingben kiadott true zenei kavalkádból a legunikálisabbat és a legborzalmasabbakat kiválasztva rendet vágni a szürkeségben. „Tud valaki ajánlani olyan blackmetal-zenekart, aminek a zenéjétől Lada Níva-rajongó leszek és Louisnak becézhetnek a barátaim?” - merül fel naponta ilyen és ehhez hasonló kérdés az interneten. A válasz: mi tudunk segíteni, de a kiscsoportos foglalkozás egy későbbi időpontban kezdődik. Az LFT oldalain csakis a förmedvények és az antitrendi mocskok burjánzanak majd göcsörtös televénnyel a fekete fémszív köré fonódva. Hajrá!


blackmetal ezt hallgasd lángoló fatemplomok lamp of murmuure Nimbifer Perdizione Haxen Dold Vorde Ens Navn Mortem



süti beállítások módosítása