Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Place To Bury Strangers @ Gozsdu Manó klub, 2013.10.10.
A sajtóban csak New York leghangosabb zenekaraként szokták emlegetni az amerikai A Place to Bury Strangerst, amely csütörtök este európai turnéja keretein belül érintette a magyar fővárost. Az Oliver Ackermann vezette trióról köztudott, hogy fellépéseiken hangszereiket nem kímélve igázzák le a koncerttermeket, hangfalakat és erősítőket tesznek tönkre, olykor pedig még a gitárjaik sem ússzák meg a könyörtelen zajongást. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi fog történni, hogyan fognak működni az A Place to Bury Strangers számai egy ennyire aprócska helyszínen, mint a Gozsdu Manó klub. (A kép nem a helyszínen készült.)
Harminckét éves fennállása során először lépett fel Magyarországon a japán pop-punk-legenda, a Shonen Knife. “Amikor végül sikerült őket élőben látnom, úgy éreztem magam, mint egy hisztérikus, kilencéves lány a Beatles koncertjén” – mesélte Kurt Cobain a kultikus státusszal bíró, noha az igazán nagy áttörést soha el nem érő lányzenekarról, akik a Nevermind turnéján többször is felléptek a Nirvana előtt. De nem csupán a Nirvana – egyébként kiváló zenei ízlésű – frontembere volt az egyetlen Shonen Knife-rajongó: Cobainnek a Nirvana ‘88 és ‘90 közti dobosa, a Bleach című bemutatkozóalbumon is szereplő Chad Channing mutatta meg az oszakai lányok debütlemezét, a Burning Farmot; a lányzenekar előtt tisztelgő ‘89-es feldolgozáslemezen (Every Band Has a Shonen Knife Who Loves Them) pedig olyan zenekarok dolgozták fel dalaikat, mint például a zajrock alapvetésének számító Sonic Youth vagy a Black Flag-közeli Redd Kross.
A Soerii & Poolek augusztus 31-én ünnepelte fennállásának ötödik évfordulóját. Az ehhez rendezett nagyszabású Zöld Pardon-os buli abból állt, hogy összetrombitálták a szintén zenész haverokat, akik egész este végtelenített lejátszásra rakták az Elton John című Soerii & Poolek-slágert, míg az ünnepeltek X-Faktor-zsűri módjára nézték a produkciókat a VIP-ban, és csak integettek, mint a pápák. Alapvetően így is lehet ezt, de a közönség ennél mintha kicsit több részvételre számított volna a szülinapos formációtól. Talán már az megdobta volna a folyton fasszopózó közönség hangulatát, ha a stabil Soerii & Poolek-show-elemek megmaradnak, és a félpucér kurvák ugyanúgy riszálnak a vendégzenekarok mögött, mint amúgy szokták, de csak Csirke rázta a seggét néha. Hát élet az ilyen? Soerii & Poolek-szülinap az ilyen? (Fotók: Bődey János/Index.hu)
Vasárnap este a kortárs garázsrockszíntér egyik rendkívül szimpatikus és termékeny figurája, Timothy Presley állt az A38 hajó színpadára. Presley projektje, a White Fence négyfős zenekarrá duzzadva lépett fel a nagyon szellős félháznyi közönség előtt. Ami elsőre szembe(/fülbe)tűnt a koncerten, hogy mennyivel dinamikusabban és pezsgőbben szólalnak meg ezek a dalok élőben, mint a stúdiófelvételeken. Azok a számok, amelyekre az egyszeri gitárzenerajongó a reggeli zuhany után rutinszerűen tiszta zoknit és alsóneműt húz, azokra most akár önfeledten bulizni is lehetett – volna. (fotók: Vicze Csaba és Benkő Bálint)
Ami másnak a Slayer és a Reign in Blood, az nekem a Krisiun és a 
„Figyelem! EXTRÉM hangnyomás várható, az erre érzékenyeknek füldugó javasolt, amit vész esetén tudunk biztosítani, de sajátot hozni ér!” – hirdették a szervezők az idén harminc éves My Bloody Valentine budapesti koncertje előtt. És valóban! A kultikus státuszba emelkedett ír zenekar fellépésein keletkező zajos hangorkánról már megannyi mesét és legendát lehetett hallani a különböző gitárzenéről szóló diskurzusokban. Ehhez képest egészen kontrasztos a kép, ami az időben érkező koncertlátogatót fogadja: a késődélutáni napsütésben Kevin Shields zenekarvezető csendben, készségesen és mély türelemmel dedikál akár tekintélyes lemezgyűjteményeket is a klub dohányzó-kerthelyiségében. (Fotók: