Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Dandy Warhols - This Machine
(The End)

A britek fokozatos, mára szinte teljes elérdektelenedése biztosan közrejátszott az amerikai farmerdzsekik, a borosta, és az LSD legújabb előretörésében, de valójában még így is részben megmagyarázhatatlan, hogy honnan a fenéből keveredett Budapesten, meg úgy általában a világon szem elé a Dandy Warhols. Mármint magyarázatnak elfogadható, de sovány az, hogy az érdeklődés óramű pontossággal átevezett az Atlanti-óceánon, mert ennyi erővel a floridai modern metál is újravirágozhatna. Ehelyett viszont itt vannak a leszakadt turnébuszok, a koszos farmerek és a düledező kommunalakások hősei, egy pillanatra nem figyelünk, és öregkorára Anton Newcombe is igazi rocksztár lesz. Mit ad mindehhez a Telekom-pecsétes The Dandy Warhols 2012-ben?

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Paradise Lost – Tragic Idol
(Century Media)

A Paradise Lost visszafelé halad az időben. Már az előző lemezükre is ráfogtuk, hogy "vissza a gyökerekhez"-célkitűzéssel készült, de a Tragic Idolnál "gyökerebb" lemezt valószínűleg nem tudnak gyártani. Ez konkrétan visszatér az Icon-korszakhoz, amikor Nick Holmes szomorúan kiabálva énekelt három hangos dallamokat. Szóval érezhető, látható a cél, és ennek meg is felel a Tragic Idol, viszont nem jó lemez. Néhány szám üti meg csak a mércét, a többi maszatolás csupán, amiben van hangulat, de a zene öregesen és enerváltan szól. Persze, a metálszakma egyik legjobb dobosa (Adrian Erlandsson) zenél most velük, de a dinamika csak ott jelenik meg, a dallamok, a riffek, az ötletek viszont nem frissek. Az üveghangú gitártorzítás, a keserű szólók, a zúgó, búgó riffek ugyanolyanok, mint a Depeche Mode-időszakon kívül bármikor. Nick Holmes sem lett vidámabb, és kevésbé ironikus, de nem csak nem hihető, amit összehoztak, hanem sajnos nem is dicsérhető.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (3,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Jack White – Blunderbuss
(Third Man/Columbia)

Már kicsit több mint egy éve kell nélkülöznünk a White Stripest, ami nekem például nagy szívfájdalmam, mert a kéttagú zenekar még a kevésbé jó pillanataiban is olyan megbízhatóan magas minőséget hozott, aminek köszönhetően el tudtam hinni, hogy Jack White korunk azon kevés zenészei közé tartozik, akik még a szart is arannyá változtatják. Ezt az elképzeléseimet csak tovább erősítették a mellékzenekarok (Raconteours, Dead Weather), de még az olyan bukást sejtető kollaborációk is, mint a közös dal Alicia Keysszel.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Cancer Bats - Dead Set On Living
(Distort)

A southern olyan, mint valami vírus. Szinte mindenkit megfertőz a keményzenében, még azokat is, akiknek korábban eszük ágában sem volt ilyen vagy sludge-os gitártémákat gyártani. A mostani zenéje alapján a torontói Cancer Bats is inkább származhatna New Orleans valamelyik mocsaras szegletéből, mint Kanadából. Persze a szőrös férfiak korábban is használtak mélyre hangolt reszeléseket meg nyikorgó, kitartott riffeket. Aztán abból vagy lett monstrum, vagy nem. Most lett.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Anathema - Weather Systems
(Kscope)

Tavasz van. Persze, néha szeles az idő, meg a nap sem süt mindig, de éled a természet, csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok, elszabadulnak az érzelmek. Giccses ez az évszak. Mit ad isten, az Anathema is most hozta ki eddigi legboldogabb lemezét. Vajon ilyen körülmények között sem érezni túlzásnak egy ennyire szép albumot?

Elfogult vagyok az Anathemával kapcsolatban. Azért nincs értelme tagadni, mert a Weather System próba elé állított, és talán nehezen lehetne megérteni, hogy mi is a bajom ezzel az albummal. Nincs nagy gond egyébként, csak éppen ez a pár dal annyira szélsőségesen megy el egy irányba, amit csak akkor tudok befogadni, amikor rá vagyok hangolódva. Sok ilyen lemez van, szóval nem újdonság a dolog, viszont az Anathema eddigi biztonsági játéka után kissé meglepő, hogy ennyire kinyilatkoztatják az életigenlést.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Mars Volta – Noctourniquet
(Warner/Magneoton)

A megszokottól eltérően elég nagy szünet után jelent meg most tavasszal a pszichedelikus progresszív rocknak csúfolt Mars Volta új nagylemeze. A 2009-es Ocathedronig úgy pörgött a zenekar, és főleg Omar Rodríguez-López gitáros-főnök, hogy félő volt, a munkába, vagy inkább az azt stimuláló szerekbe halnak bele a harmincas éveik derekán. Aztán jött a hirtelen fékezés, a teljes csend, amit csak Cedric Bixler-Zavala énekes szcientológussá válása zavart meg. A lendület amúgy Lópezt még vitte tovább, 2010-ben kéthavonta hozta ki az egyébként elég jó szólólemezeit, de tavaly már ő is leállt az ipari mennyiségű albumgyártással, és azóta kb. csak azt várta, hogy Zavala mikor hajlandó végre felénekelni az általa már évek óta, állítólag még az Octahedron előtt összerakott zenei alapokra a Xenu ihlette (na jó, nem) szövegeit.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (2,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Leander – Szívidomár
(Sony Music)

Lassan három éve írtunk először és mindezidáig utoljára Leanderről. A hazai metálszíntér ügyeiben jól tájékozottak viszont tudják, hogy ezalatt a három év alatt, kifejezetten erős sajtótámogatás mellett, és immár egy komplett zenekarral a háta mögött, a multiinstrumentalista srác sikertörténetet járt be. A klubokban (közel) teltház fogadja, első lemezét tízezer fölötti facebook-rajongótábor várta. A Leander az első hazai metálzenekar, amelyik az internetre támaszkodva sikerrel tudta felépíteni magát. Persze az is lehet, hogy az undergroundban is jól működik a váltógazdaság.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (2,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Adrenaline Mob – Omertá
(Elm City Music)

Mike Portnoy amennyire tehetséges dobos, annyira képtelen a szimpatikus pr-munkára. Amióta kilépett a szíve ügyének számító Dream Theaterből, a lehető legnagyobb ökörségeket volt képes össze-vissza nyilatkozni. Ezek a megszólalásai annyira súlytalanok és kellemetlenek voltak, hogy inkább mi itt a Lángolón nem is foglalkoztunk velük. Legyen elég annyi, ha csendben maradt volna, sokkal jobban jött volna ki ebből a szituációból. Még szerencse, hogy a vele szimpatizálók szeretnek inkább arra figyelni, hogy milyen zenét rak össze az új formációival. Az első, amelyik albummal is a közönség elé áll, az Adrenaline Mob.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (3,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Alabama Shakes – Boys & Girls
(Rough Trade)

Elsőlemezes zenekarokról olyan szempontból könnyű véleményt formálni, hogy mindig adódik lehetőség a hangzásukat megihlető zenekarokat emlegetni összehasonlításképpen. Az Alabama Shakes Boys & Girls című stúdióalbuma tökéletesem alkalmas lehetőséget nyújt ehhez. A klasszikus r&b és soul keveredik '60-as, '70-es évek bluesrockjával és voltaképpen minden benne van zeneileg, ami jó volt a '80-as évek kezdetéig. Az alabamai Athensből származó kvartett ráadásul nem teljesen a semmiből bukkant elő, hiszen minden éveleji listán rajta szerepeltek, ahol 2012 izgalmas zenekaraival foglalkoztak. Emiatt viszonylag magas elvárások közepette jelent meg a Boys & Girls, amelynek munkálataira a pénzt sokáig kisvárosi lokálokban játszott, Led Zeppelin- és AC/DC-feldolgozásokból álló koncertjeik bevételéből szedték össze.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,4/5) - 1 2 3 4 5