Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Radiohead – The King Of Limbs
(Szerzői kiadás)

Az elején szeretném leszögezni, hogy én egy amolyan Radiohead-rajongó vagyok. Van vastag keretes szemüvegem, szeretek vicces pólókat hordani, és szomorkodva sétálni a Karma Police-ra. Annak az elég népes generációnak vagyok képviselője, ami számára a Radiohead jelentette a logikus opciót a metálon innen, az RnB-n túl. Életemnek több szakaszát is hozzá tudom kötni Radiohead-dalokhoz, a Szigetes koncertjük pedig szerintem a mai napig az egyetlen fellépés, ami előtt csak és kizárólag azért nem ittam meg egy sört sem, mert semmiképp nem akartam berúgni, és bár Thom Yorke lenne az egyik utolsó ember, akivel szívesen leülnék egy asztalhoz beszélgetni, nem tudom elképzelni, hogy igazán rossz dologhoz adja a nevét. Sokan vagyunk ilyenek, sőt, a helyzet azt mutatja, hogy a Radiohead objektíven nézve jelenleg is a világ legfontosabb létező zenekara.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Adele első lemezét még el tudta adni Amy Winehouse farvizén evezve, másodszorra már többet kellene mutatnia. A Mogwai pont annyira unalmas, mint amennyire megszoktuk ezt tőle. A Twilight Singers új lemeze az a tipikus amerikai alternatív rockzene, aminek egy tisztességes világban sokkal nagyobb piaci sikere lenne. Az Say Hi a jellegtelenségből csinál stílust, viszont ezt tulajdonképpen sikeresen teszi. A Mongo Ninja az Emperort is megjárt Faust hiperaktív zenekara, thrash-sel, punkkal, és persze black metallal. Erről az öt lemezről beszélünk a héten.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

PJ Harvey – Let England Shake
(Island)

Most jóindulatúan feledkezzünk meg arról, hogy végül is PJ Harvey legutóbb 2009-ben adott ki lemezt régi szerzőtársával, John Parish-sel közösen. Egyrészt azért, mert a Woman And A Man Walked By sokkal inkább volt egy laza nosztalgiázás, mint komolyan vehető lemez, másrészt pedig minden bája ellenére sem volt egy túlzottan maradandó dalcsokor. Szemben Polly Jean legutóbbi teljesen saját lemezével, a 2007-es White Chalkkal, amin ha nem is minden előzmény nélkül, de végleg sikerült átmentenie magát a '90-es évek nagyon fontos előadói közül a 2000-es évek nagyon fontos előadói közé. PJ Harvey ma már nem az a gitárral vadulós, szuggesztív alteres rocker, aminek indult, hanem egy kalandozni szerető ábrándos nő.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (4,4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Sikeres pályafutás után önmagához méltó módon búcsúzik Mike Skinner a The Streets névtől. James Blake bemutatta, miképp lehet a kísérletezést összeegyeztetni a maximális hagyománytisztelettel. Chase & Status mainstream drum&basst csinál a Pendulum vonalán, nagyjából hasonló színvonalon. A Dirtbombs klasszikus detroiti technót dolgoz fel gitárokkal. A Crowbar lemeze hiánypótló a doom színtérnek, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy igazán jó lemez született volna Kirk Windsteintől, és állandóan cserélődő brigádjától.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Hú, mit fogunk kapni! Egy lemezt leszámítva a heti termésünkön gyakorlatilag sehol nem szerepelnek gitárok, lemezeket pakolgató potmétertekergetők annál inkább! A Deerhoof tizenegyedik lemezén semmi meglepetés nem található, de ezt ennyi lemez után már ne is várjuk. A Cut Copy néha egészen céltalanul kalandozik el ismeretlen vidékekre. A Modeselektor tagjai haverjaik zenéit rakosgatták fel egy kissé túl terjedelmes lemezre. Shackleton egészen egyedi módon közelítette meg a Fabric-lemezeken megszokott tematikát, de valamiért mégis működik a végeredmény. Ellenben a brazil DJ Marky nem nőtt fel a kihíváshoz, amit egy Fabriclive-mix elkészítése jelent.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az énekesnők jelenléte a könnyűzenében ma már annyira evidens, mint az, hogy Madonna még most is sokkal jobban néz ki, mint Lady Gaga bármikor. Holott nem volt ez mindig így, a rock és még a pop is, akárhogy próbálunk udvariaskodni, alapvetően a férfiak játékszere. Nem éppen találomra kiválasztva ezúttal három madame-ról lesz szó, akikben nincs semmi közös, csak annyi, hogy most jelent meg új albumuk.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Hercules And Love Affair – Blue Songs
(Moshi Moshi)

2008-ban a Hercules And Love Affair cím nélküli bemutatkozásával egyrészt demonstrálta a tradicionális diszkózene létjogosultságát, másrészt pedig előre is vetített valamit annak visszatéréséből. Tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, ugyanis Andy Butler és Kim Ann Foxmannek sikerült még az addig leginkább érzelmektől túlcsorduló balladáiról híres Antony Hegartyból is előcsalogatni a magabiztosan hideg diszkódívát – az, hogy ezt a szerepet egy állandóan nemiségével játszó férfi játssza hitelesen egyáltalán nem meglepő a Hercules And Love Affair esetében, talán el is várható.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Decemberists – The King is Dead
(Capitol)

A Decemberists karrierje 2001-óta mintapéldája a megfontolt, tudatos fejlődésnek. A független kiadók legaljáról három lemez után szerződtek a Capitolhoz, javítgatva ezzel a lemezeladási listán elért helyezéseiket. Mindezt úgy, hogy a saját folkos, countrys, és gyakran progrockos stílusokon csak annyit változtattak, amennyire változhatott a hangulata a frontember Colin Meloynak. A Decemberists a 2006-os Crane Wife lemezig ráadásul a nagyívű koncepciók ellenére is humoros tudott maradni, mindig akkor felmutatva ezt az erényt, mikor már sok volt a felnőttes viselkedésből.

Szerintünk: (2/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

30Y – Városember
(Megadó Kiadó)

Nem túl szerencsés dolog Pécsről alternatív popzenekart indítani, hiszen van/volt ott egy név, amelyik nem csak a város, hanem egy egész korosztály és közeg hangulatát, ízlését meghatározta. A Kispál és Borz hiába nem létezik már, egy ideig még biztosan meghatározó elem lesz a hazai zenei kultúrában, így egy rajta felnőtt zenekar, nem csak a saját, hanem az ő terheit is cipelheti. A 30Y sikeres zenekar, és a Városember leginkább ezt tisztázza le, de amúgy inkább egyszerűen csak jó zene.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,7/5) - 1 2 3 4 5