Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Azt mondja a főszerkesztő, írjam meg én. Mert hát mégiscsak egyszerre kezdtük húsz éve. Volt az a három zenekar ott az 1G kiadónál, a Publo Hunny, a FreshFabrik, meg a Heaven Street Seven és igazából még azt se lehetett tudni, hogy melyik lesz majd a rocker és melyik a popper, legfeljebb annyi volt tiszta, hogy utóbbiak azért már tudnak zenélni, és van slágerük is, a Father. Meg Németországban csinált lemezeik, a Tick Tock No Fear és a Goal. „Goál”, így hívtuk magunk között valamiért, nem gólnak, a Wallflowert meg ők maguk között farkasszeretőnek és napokig gondolkodtam, mire rájöttem, miért. Aztán egyszer csak jött a pletyka, hogy átveszi őket a nagy Warner, az igazi multikiadó, stúdióval, pénzzel, mindennel a háta mögött, és Pásztor Laci bácsi, a főnök sírva hallgatja az új anyagot a kocsiban, annyira tetszik neki. Csak annyi a kérés, hogy legyen magyarul. Magyarul? Na ne már! Árulás! Mi lesz így az internacionalizmussal, az amerikai turnékkal, a világsztársággal? Magyarul. Pff. Nem is értem, miért nem haragudtunk rájuk jobban, már eleve. De rájuk valamiért nem lehetett. Már eleve sem. Pedig akkor meg ki sem jött az, hogy "Sajnálom, ez biztos valami tévedés lesz. Itt nem lakik, soha nem is lakott ilyen" - es nem történt meg a rácsodálkozás, hogy ja, ezt így is lehet? Magyarul? (Lehetett, persze, mar korábban is, Baksa-Soóstól Hobón át Hegyiig sokaknak, de az más, azok öregek, nem a mi világmegváltó generációnk, úgyhogy az nem számít.) Na jó, akkor nem árulók. Kivételek inkább.
