Lángoló Gitárok

Július 23-án ismét Magyarországon lép fel a Thirty Seconds to Mars, akik ezúttal önálló koncerttel érkeznek a Budapest Parkba. Az Oscar-díjas hollywoodi színész, Jated Leto nevével fémjelzett zenekart lehet szeretni, lehet gyűlölni, az viszont biztos, hogy az elmúlt évek folyamán az egyik legstabilabb nagyszínpados fesztiválfellépők közé soroltak be. Karrierösszegző sorozatunkban az idáig vezető utat kísérjük végig. Ma a második, mainstream áttörést elhozó album, az A Beautiful Lie időszakát elevenítjük fel. 

Iggy Pop az a fajta előadó, akinek néhány számát még akkor is ismered, ha soha nem hallgattad egyik lemezét sem. Ha olyan nyelvterületen élsz, amelyre bármilyen szintű hatással volt az angolszász kultúra, minimum egy-két filmes betétdal képében biztosan találkoztál már az I Wanna By Your Dog vagy a Lust for Life című alapvetésekkel. Szóval, amennyiben nem Fekete-Afrikában vagy Ázsia hegyvidéki részein tengetted az elmúlt negyven-ötven évet - és ha ezeket a sorokat olvasod, jó eséllyel így van – legalább érintőlegesen biztosan eljutott már hozzád a punk keresztapjának munkássága. Iggy hamarosan, július 24-én ismét Budapestre érkezik. Ennek örömére mostantól néhány héten keresztül, a koncert napjáig arra teszünk kísérletet, hogy különböző aspektusokból bemutassuk a hetvenkét évesen is irigylésre méltó formát mutató proto-punk legenda karrierjét. Az első fejezetben egy alapos időutazásra indulunk az előző évszázad hatvan-hetvenes éveibe. 

Régen minden jobb volt. A Musikmesse is, mondják sokan, bár én nem tudom, most voltam életemben először. Szóval engem inkább lenyűgözött a nagysága, a több csarnoknyi, több emeletnyi hangszerkiállító, színpad meg egy csomó minden, ami a zenéléshez kell. És akkor még nem beszéltünk az ugyanitt zajló Prolight + Soundról, de erről majd később.

Grant Morrison az Umbrella Academy előszavában úgy anekdotázik Gerard Wayről (My Chemical Romance, de manapság főállású képregényíró), hogy amikor Way első képregényéről beszélt neki, akkor ő káoszra, parádéra, egyszóval valami robbanásszerűre számított. Way ehelyett írt egy olyan lassú folyású, intelligens minisorozatot, ami minden volt, csak nem káosz. Kimunkált volt és benne volt Way minden tisztelete a képregények iránt.

A legtöbben ember szétválasztja a nyaralás és a fesztiválozás fogalmát. Eddig mi is így tettünk, ha fesztivál volt, az csak a koncertekről szólt, ha meg nyaralás, akkor az a henyélésről, városnézésről meg más kultúrák felfedezéséről. (Utóbbihoz, ha ránk hallgattok, a legjobb módszer a kajálás, méghozzá ott, ahol a helyiek esznek.) Most összevegyítettük a kettőt azzal, hogy kimentünk Dubajba megnézni, milyen ott egy fesztivál, és elmondjuk a tapasztalatainkat. (Nyitókép: Splore Festival, Új-Zéland)

Míg a korábbi években az idősebb és fiatal előadók sikerei között billegett valamennyire a zeneipari mérleg nyelve – ha a hip-hopra tekintettünk – 2018-ra végképp eldőlt, és a generációváltás gyakorlatilag befejeződött. Soha ennyi elsőséget nem sikerült szereznie a műfaj képviselőinek az összesített amerikai listán, hétről-hétre maguk mögé utasítva a pop és country sztárokat, de ezeket a “nemzet leghallgatottabb dala és lemeze” pozíciókat rendre fiatal, újgenerációs, magukat “newschoolnak” nevező sztárok szerezték meg. A 90-es évek markáns hangjaitól csak jubileum ünneplésekre (Enter The Wu-Tang), vinyl újrakiadásokra, és meglepően alacsony nézettségekre futotta, de arra is találunk példát, hogy korábban sikeres MC-k, érdeklődés hiányában djnek állnak (Large Professor, Skillz). Mindehhez a hátteret Kanye West ámokfutása jelentette, amit saját maga elé támasztott ostoba kihívásokból, twitter kirohanásokból, és egy piros sapka értelmetlen viseléséből épített. Jogosan adódik tehát a Denzel Curry szuggesztív videójának képeiből fakadó kérdés, a hip-hop 2018-ban valóban arctetkós bohócok parádéja lenne csupán?

Azt hogy karácsonyi témában nemcsak unalomig ismert popdalok és Las Vegas-i showénekesek évente kiadott közhelyparádéi léteznek az utóbbi években számos válogatáslemez és újító produkció bemutatta. Három éve már az ünnepre íródott hip-hop számokat is összegyűjtöttük itt, most a csillogó öltönyök, utánozhatatlan tánclépések, húzós groove-ok és persze a kimagasló énekhangok világába indulunk a 24 legjobb dalt keresve. A témának külön aktualitást ad, hogy idén decemberben a szokásosnál jóval több világsztár döntött úgy, hogy egy teljes karácsonyi lemezt tesz a fa alá, gyors egymásutánban: Sia, Gwen Stefani, John Legend és Aloe Blacc is. (A dalokat leírással, Youtube videókkal megtaláljátok a cikkben, és Spotify playlistként is a karácsonyi ünnepekhez!)

Mire gondoljon az ember, amikor meghívják Bécsbe, hogy hallgassa meg az északi fény hangját? El nem tudtam képzelni mit akarhat a Huawei ezzel a dologgal, csak annyi volt sejthető a meghívóból, hogy a mesterséges intelligenciának (MI) köze lesz hozzá. Ott aztán kiderült, hogy a cég valóban azt szerette volna prezentálni, mire is képes az az MI, amit beleraktak a Huawei Mate 20 Pro készülékbe, ami ma már akár egy csúcstechnológiájú számítógépet is kiválthat. Ennek bemutatására pedig a legjobbnak az északi fény megzenésítését találták.

Teljes gőzzel megy a Sziget, egymást érik a koncertek, na meg az elmaradhatatlan inger, hogy ne csak nézd és hallgasd, de meg is örökítsd a bulit. Az persze más kérdés, hogy ezeket az általában használhatatlan, értelmezhetetlen és összességében kivehetetlen képeket mikor nézed meg újra, ahogyan a zörejek és a mögötted álló obégatásától élvezhetetlen videókat sem biztos, hogy hetente előveszed, hogy ezek segítségével idézd fel az emlékeket. De valóban nem lehet a tömegből értékelhető felvételeket készíteni telefonnal? Ezt teszteltük néhány csúcskészülékkel.

Egy fesztivál természetesen arról szól, hogy szórakozz, engedd el magad, és szabadon élj egy hétig, de gondolkoztál már azon, hogy talán kicsit kevesebb szeméttel még jobb lenne a buli? Nem csak arra gondolunk, hogy nem feltétlenül felemelő érzés leülni az előző csoport által az asztalon hagyott gyrosmaradék felé jóízűen vacsorázni, és nem is arra, hogy mennyire szomorú látvány, ahogyan a nagyszínpados koncertek után a reflektor fénye megcsillan a térdig érő szemétkupacon. Hanem arra, hogy minimális odafigyeléssel, és anélkül, hogy bármilyen buliról le kelljen mondanod, te mennyit tehetsz azért, hogy kicsit kevesebb szemetet termelj. A nagyobb fesztiválok úgy tűnik már elég határozott elképzeléssel dolgoznak azon, hogy minél kevesebb szemét legyen a rendezvényen, de nézzük mit is tesznek egészen pontosan azért, hogy a bulik is jók maradjanak, és a jegesmedvék se haljanak ki idő előtt.

A napokban elhunyt Mark E. Smith tömegeknek jelentett belépést a punkba, a szemtelen, megfoghatatlan újhullámba, az aljas, humoros street poetrybe, a rosszindulatúan cool brit gitárzene esszenciájába. Egyedüli állandó tagja volt annak a zenei kuplerájnak, melyet The Fallnak hívtak. A zenekar múltidejűsége akár törvényerőre is emelkedhet, mert Smith nélkül a zenekar minden létjogosultságát elvesztette a további létezésre. 

Hétfőn megmondtuk, mik voltak 2017-ben azok a jó lemezek, amikben sok riff van, most megmondjuk, hogy mik azok, amikben nincs annyi riff, sőt, sokkal inkább elektronika van, vagy rap, vagy akusztikus hangszerek, vagy vonósok. Szóval, amiket egyáltalán nem lehet a hard rock vagy a metál kategóriájába sorolni. Alább a legjobb húsz lemez, nem sorrendben, teljesen összekeverve. Az előadókra klikkelve meg is lehet hallgatni a lemezeket.