Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Karrierem talán leggyötrelmesebb öt napja után átértékeltem az életemet, és megfogadtam: soha többé nem gúnyolódom Kalapács-felvarrós málhazsákon vagy XXL-es Slipknot-kapucnis - surranóba tűrt oldalzsebes nadrág-kombón. Sőt, még azokon sem, akik cickánybőr lótakaróval a hátukon, Trónok harca-karakternek maszkírozva érkeznek a folk(os)-metálzenekarok koncertjére. Pedig ezekből akad egy néhány, lévén, hogy a feröeri Tyr zúz a színpadon. Hót’ szimpatikus arcok, a zenéjük sem olyan, mint a pálinkás energiaital (azaz tradicionálisnak tűnni akaró geil takony), ám a Total Chaos jelen pillanatban sokkal nagyobb vonzerőt jelent. És itt szembesülök először olyan szürreális, már-már értelmezhetetlen dologgal, mellyel húszéves fesztivállátogatói karrierem során egyszer sem: ez pedig sátorban játszó, hibátlan hangzású punkzenekar. Szó se róla, a jelenség cseppet sem autentikus, maga a Total Chaos ellenben maximálisan az. A szerzemények a GBH és az Exploited legszebb hagyományait idézik, a tagok pedig úgy festenek, mint Bill Paxton és pórul járt haverjai a Terminátor elejéről. Eszeveszetten húzós az egész, Rob Chaos hangja pedig olyan, mintha a dorogi szénbányák után lenyelte volna a diósgyőri likőrgyárat is. A színpad előtt rajzfilmes tömegverekedéseket idéző pogó bontakozik ki - porfelhőből kilógó kezek és lábak - és ami azt illeti, a Police Rat- és Street Punx-kaliberű darabok meg is követelik mindezt. A buli tokkal-vonóval nem több egy óránál, de minden perce tökéletes. (Fotók: Bands Through The Lens)
