Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Black Lips – Arabia Mountain
(Vice Records)
A tavalyi év egyik kellemes meglepetése volt a Black Lips Arabia Mountain című hatodik lemeze, ami immár nem csak a devianciáért rajongó félőrültek, hanem a kritikusok tetszését is elnyerte. A botrányos színpadi viselkedéséről és mindenhonnan kirúgott-kibukott semmirekellő tagjairól elhíresült garázsrock csapatnak sikerült végre egy a korábbiaknál valamivel letisztultabb anyagot kihozni, miközben semmit sem vesztettek tróger mivoltukból. Ez is egy lemez, ami fontos volt 2011-ben.
Több mint 10 éve létezik a Black Lips, ami kicsapott diákokból és fiatalkorúaknak alkoholt vásárló munkanélküliekből verbuválódott, hogy általuk ironikusan csak flower punkként definiált stílusukkal próbáljanak meg pénzt keresni, ha már a rendes élet nem sikerült nekik. Ez olyan jól megy számukra, hogy a legutóbbi, kissé félresikerült 200 Million Thousand című album után maga Mark Ronson kereste fel őket, hogy dolgozhasson velük az Arabia Mountain hanganyagán.
Ronsonnak érzéke van ahhoz, hogy hozza ki balhés figurákból a legtöbbet, elég csak Ol’ Dirty Bastardre vagy Amy Winehouse-ra gondolni, akik azóta Szent Péter kapujában vitatkoznak arról, hogy akkor ők most a mennybe vagy a pokolba kerüljenek-e. A Black Lips-szel való munka közben azonban maga Ronson is majdnem beadta a kulcsot, amikor nyers májat ettek egy japán étteremben, ezzel készülve a Raw Meat című szám felvételeire. A producer kórházba került, ahol saját bevallása szerint annyira rosszul volt, hogy abba majdnem belehalt.
Kár lett volna érte, mert nélküle nem valószínű, hogy ekkora siker lett volna az Arabia Mountain. Gatyába rázta ugyanis a színpadon rendszeresen a farkukat mutogató társaságot és végre rendes számokat rakott a punkos zajongás mögé. Ezt ráadásul úgy sikerült összehoznia, hogy a zenekar közben semmit sem veszített idióta attitűdjéből. Ennek a következményei a lemez olyan számai, mint a Spidey’s Curse, ami Pókember gyerekkori traumájáról szól, amikor is egy öregember próbálta molesztálni a majdani szuperhőst, vagy az imént említett Raw Meat, ahol szimplán csak rohadt gusztustalannak hangzó nyers kaják neveit sorolják. Szövegileg tehát a színvonal nem emelkedett sokat, de pont a Black Lips az, akiknek ez jól áll.
A lemez egészét nézve pedig ez egy teljesen tisztességes, mai, modern garázsrock album, ahol ugyanúgy megjelennek aktuális trendek (a szörfös New Direction), mint a régi idők újragondolása (az erősen Beatles-re hajazó Time vagy a Noc-a-Homa) és egy jó adag blues is (Bicentennial Man). A zenekar legerősebb pontja mégis a négy tag mindent elsöprő lendülete, őrült vokálja, a mindenféle furcsa bekiabálások és a kórusban üvöltés, viszont ezek kizárólag gyors tempóban működnek, a lassabb daloknak már annyira nem áll jól a szívből jövő mocsok (Mr. Driver, The Lie vagy a Don't Mess Up My Baby). Egyedül a Sonic Youth-t idéző You Keep On Running az, ami egészen elbűvölő a maga rideg elhagyatottságával.
A Black Lipsnek sikerült tehát kijavítania az előző album hibáit úgy, hogy közben létrehozták eddigi legkomolyabb munkájukat. Az idiotizmus megmaradt, a punk attitűdből semmit sem vesztettek, és sokkal bátrabban mertek különböző műfajokhoz nyúlni, új hangszereket felhasználni. Akad ugyan egy-két rövid üresjárat és sokszori hallgatásnál hajlamosak összemosódni a számok, de aztán mindig történik valami, ami felkelti az ember figyelmét, legyen szó csak bárgyú füttyögésről, vagy akár egy dögös szaxofonbetétről.
