Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Depeche Mode - Sounds Of The Universe
(Mute/EMI)
A Depeche Mode azon zenekarok közé tartozik, akiket még Magyarországon sem kell senkinek bemutatni. Ők már a rendszerváltás előtt jártak hozzánk koncertezni, és az irántuk való rajongás azóta sem csökkent az itteni "depesesek" körében. Jól mutatja ezt, hogy az idén nyári stadionkoncertjükre is elkelt már mind a 35 ezer belépő. A majdani fellépés a ma megjelent Sounds Of The Universe nagylemezt hivatott népszerűsíteni, amit a Lángoló Gitárok szerkesztősége most meghallgatott, és el is mondja a véleményét róla:
A felvezető kislemez, a Wrong meghallgatását követően 16 év után először éreztem, hogy végre valami igazán érdekes történhet a Depeche Mode-dal. Utoljára a SOFAD-ot beharangozó I Feel You ütött talán ekkorát. Akkor a már 10 éve hibátlan lemezeket készítő DM mert, és tudott is 19-re lapot húzni, és a a Violator album után (amin ugye a Personal Jesus, Enjoy The Silence, Policy Of Truth, Halo, World In My Eyes, Clean található), olyan lemezt tett le az asztalra, amire senki sem számított, mégis tökéletes volt és mint abban az időben mindig, megint elérhetetlenül magasra tette a lécet. Nos a Wrong fűtötte várakozások után ilyen hidegzuhanyra nem számítottam. Első hallgatásra a dalpark és a hangszerelés is iszonyatosan gyengének tűnt. A második és a sokadik meghallgatás után az album első felén még találhatók olyan dalok, amikből Alan Wilder képes lett volna valami óriási dolgot faragni, de sajnos a sound annyira közhelyes és puhapöcsű (kivéve természetesen a Wrongot), hogy már fáj, hiába próbálnak jó pár hangszín, vagy dobminta révén arcbavágóan a dicső 80-as évekre utalni, ez sem segít. Aztán a hetedik-nyolcadik szám körül teljesen elfárad a lemez és tényleg nem marad más, mint imádkozni, hogy legyen már vége. Konklúzió: sajnos mára egyértelműen kijelenthető, hogy minden idők egyik legnagyobb dalszerzője, Martin Gore kifáradt, kiírta magát és az még egyértelműbb, hogy a hangszobrász zseni Alan Wilder kilépése óta alig-alig sikerül olyan soundot eltalálni, amire ne fröcsögne a közhelyektől. Aztán persze az is lehet, hogy Wilder pontosan tudta mikor kell távozni, és hogyan kell végképp hőssé válni...(A/A)
Azt hiszem, az mindent elmond, hogy az album meghallgatása után régi DM-számokat kezdtem dudorászni. Egyedül a második dalt tudom értékelni valamire, amúgy az egész lemez olyan, mintha J.M. Jarre szerezte volna a zenét (különösen a Peace-nél). Futurisztikus prüntyögés, de jó volna altatónak is. Pedig basszameg, én szeretem a depest, bizony isten nem akartam fikázni, de a Jezebel című „remekmű” meghallgatása után kimentem az irodából. Olyan, mint valami táncdalfesztes próbálkozás. A Wrong meg egy rosszul sikerült Barrel of a Gun. Én ezt az egészet tényleg nagyon-nagyon sajnálom, de ez a lemez szar. (beth)
Fejet hajtok a Depeche Mode nagysága előtt, hiszen mióta az eszemet tudom ők léteznek és zenélnek, és ha lenne zenekarok közötti verseny, valószínűleg megnyernék a leglojálisabb rajongókkal rendelkező zenekar címet, és esélyesek lennének a legtöbb copycat bandát kinevelő csapat címére is. Minden együttes életművébe becsúszhat néhány közepes színvonalú lemez, nincs ezzel gond, annál jobban fogják értékelni a következőt. A Depeche Mode magasra tette önmagának a mércét az Ultrával, és nehéz dolguk lesz azt valaha is űberelni. Ez a lemez sem kezdődne rosszul, csak aztán kiderül, hogy az egész lapos és igazándiból semmilyen. Tudnak ezek az arcok ennél sokkal jobb dalokat is írni, és sokkal szórakoztatóbbak lenni. Ha másik oldalról közelítjük meg a dolgot, kifejezetten lehet örülni annak, hogy írtak egy olyan anyagot aminek a dalai alatt teljes lelki nyugalommal ki lehet menni sört venni, meg a Peace közönségénekeltetős refrénje alatt is ismerkedni. A többi dal olyan igazi gruftis tánchoz illik, ahogy azt már a South Pakban is elsütötték. A rajongóknak biztos be fog jönni ez a lemez, ami annyira nem rossz, de talán egy másik zenekartól elfogadható lenne, a Depeche Modetól viszont ez nem elég. (Edicsek)
Depeche Mode terén a véleményem számottevősége legalábbis kétséges, de cserébe nem is túl bő; az utóbbi két albumon nagyon szerettem a gitárokat, a többiről meg a nagyon kötelezőeket kivéve már csak életkoromból fakadóan is kurvára lemaradtam, de isten bocsá', sose bántam igazán. Némileg ellensúlyozni akarván a laikusságomat, meg persze ha lúd legyen kövér alapon, igazi dekadens tinédzser módjára tébalisra lőttem a séróm, elmentem a városba, kerestem egy kies szabadtéri helyet és egy üveg valami társaságában egy valamire leülve nekiestem az album hallgatásának, és kétszer kényszerültem mindössze lekapcsolni. Először amikor egy csoport gyanús alak számomra érthetetlen dialektusban érdeklődött, hogy na most akkor átnyújtom - a lejátszóm vagy leütnek (nem ütöttek le és a lejátszó is maradt mert ilyen jó a dumám), másodszor pedig a tizedik szám után, mivel egész egyszerűen fárasztott az egész. Sikerült megállapítanom, hogy Martin még mindig tartozik nekem annyival, hogy instrumentális verziókat küldjön az összes számukból, meg azt is, hogy a mostani gitárok felét hallottam a tavalyi The Kills cédén, a dobok jórészét pedig szerteszét mp3 blogokon. (eron)
Egyszer voltam egy Filter klubos Depeche Mode-The Cure közös partin. Mikor már nem bírtuk tovább a Robert Smith-nek kinéző, megítélhetetlen nemű párokat, előszedtünk egy Estet, hogy akkor most találjunk valami rendezvényt, mert ez egyre cinkesebb. Ekkor odajött hozzánk egy fickó fekete feszülős naciban, és topban (igen bazmeg, olyanban, amiből kilátszott a hasa), és azt mondta, hogy "srácok, ne nézzétek azt a szart, ennél nincs jobb buli!" Mi kedélyesen azt válaszoltuk, hogy tudjuk, csak a második legjobb bulit keressük. Amúgy az este hátralévő része jobbra fordult, de mi mégis inkább erre a jelenetre emlékszünk. Ez a lemez is olyan, mint az a rendezvény: csak azok fogják a világtörténelem csúcspontjának tartani, akik szerint nem ciki összesen egy zenekart hallgatni, és Dave Gahan meleg kiadásának öltözni. Bárki más beláthatja, hogy ez "csak" egy bátor lemez. Jól szól nagyon, és örvendetes, hogy nem a tuti utat választották. Ám ez az a fajta bátorság, mikor a bátor ember elfelejti hőstettének valódi célját. Ez jelen esetben a dalírás lett volna. (fá)
A Construction Time Again... és az Ultra tulajdonképpen tetszik, sőt előbbiről még azt is ki merem jelenteni, hogy szeretem. Amúgy is jó pár DM-lemezen találok értékelhető dolgot, úgyhogy aki most tőlem akar hallani valami szaftos alázást, rossz helyen kopogtat. Annál is inkább, mert nekem nincs különösebb bajom a Sounds Of The Universe-zel. Valószínűleg soha az életben nem hallgatom végig még egyszer, de ha szólna a háttérben, nem zavarna. Ezúttal Dave Gahan hangja sem idegesít annyira, mint mondjuk az I Feel You idején, amikor legszívesebben aknamezőn sétáltattam volna végig a szép csíkos öltönyében. A dalok is csendesen csordogálnak, amin - mármint a csendességen - az idióta szintetizátorhangok ijesztően nagy mennyisége sem tud sokat rontani. Nem gondolom, hogy ez egy rossz lemez, igaz, egyetlen árva indokot sem tudnék mondani, hogy a rajongókon kívül miért hallgassa meg bárki más. (thorz)
Eredetileg csak egy kérdés lett volna itt ("ez ugye csak vicc?"), de egy szófosó társaságba tartozom, hát legyen több. A Sounds Of The Universe rossz lemez. Még ez sem elég. Unalmas, pofátlanul semmilyen, egy luxuszenekar luxusszórakozása. A Depeche Mode csak koncertezésre való, számokat már nem tud írni. Az album emberkínzás, végig sem tudtam hallgatni, mert időpazarlás. Aki jó elektronikus zenét akar, annak inkább ajánlom bármelyik Super Mario játék aláfestőjét. (dj)
Persze egyetértek a kollégákkal, ez egy semmilyen unalmas lemez. Telis-tele tipikus és kiszámítható fordulatokkal, de senki ne feledje, hogy a Depeche Mode-nak nem kell semmit bizonyítani. Már megtették ezt sokszor. Én amondó vagyok, hogy ebben a korban, ennyi remek lemez után, már nem szép dolog folytonos megújulásért kiáltani. Aki rajongó, az most is finom meleget fog érezni, aki meg nem, az inkább hallgasson mást. Én annyival intézném el, hogy ezt elfelejtem, valószínűleg soha nem fogom már meghallgatni, de ugyanakkor már keresem is elő a két nagy kedvencemet a Black Celebrationt és az Ultrát. Tedd te is ezt! Ui.: Azért a Fragile Tension üt! (frostdemon)
Rajongóknak ajánlom ezt a lemezt. Én nem vagyok rajongó, bár a Violator meg a Songs of Faith and Devotion a mai napig kedves lemezem: van a környezetemben viszont olyasvalaki, aki egyrészt két órán át képes az In Your Room maxit hallgatni az autópályán, (rajta a címadó dal ötféle remixével), másrészt pedig képes volt hosszan áradozni a Sounds of the Universe fájdalmasan ötlettelen első klipdaláról, (Wrong). Részemről pedig ez az a tétel, amely után úgy döntöttem, hogy az új Depeche Mode lemezről a továbbiakban egy büdös hangra nem vagyok kíváncsi. Majd a rajongók megveszik, letöltik, megmondják. (enba)
Annak ellenére tetszenek az új Depeche Mode gépi hangjai, hogy az előző lemez gitározósabb megközelítése sokkal jobban bejött. Itt úgy prüntyögnek az analóg gépek, mint a régi időkben, és ez magában nem is lenne rossz, csak éppen elfelejtettek dalokat is rakni a retro hangzás alá. Iszonyú unalmas a lemez, már az első dal végére elkezdtem más után kutatni, mert azt hittem menten elalszom, de erőt vettem magamon, hallgattam tovább. A hármas Wrong kicsi színt vitt az egészbe (lehet csak nekem tetszik ez a dal?), de utána megint visszazuhantam az unalomba. Pedig alapjában véve ott volt az eszköz a kezükben, van egy csomó jó ötlet rajta, de ezek nem állnak össze kerek egésszé. Talán ha mondjuk olyan 20 percet kihajítanának a fenébe a majdnem órás játékidőből, akkor sokkal értékelhetőbb lenne. (dg)
18+
Metálrajongó létemre böcsülettel végighallgattam a cuccot, és végig olyan érzésem volt, mintha egy magától már kissé megundorodó, az egészbe vastagon beleszaró bagázs hattyúdalát hallanám, amit muszájból még megcsináltak, de a turnén egy hangot nem fognak belőle nyomni, mert a nézők vagy elalszanak az unalomtól vagy öngyilkos lesz mind. Depressziós, unalmas, önismétlő lemez ez, ráadásul az elektronikus hangszerek mindegyike pont olyan idegesítő hangszínen szólal meg, amitől a macskám hátán is feláll a szőr. Az első nóta alatt eszembe jutott Zita nevű osztálytársam első gimis koromban, ahogy a klubdélutánon a farkamat simogatta az asztal alatt, aztán amikor kezdett jó lenni (mármint nekem), akkor elment CC Catch-re táncolni, én meg nem mertem felállni az asztaltól. Valahogy így maradt benne a cucc Gahanékben is, a második szám a következő osztálykirándulás, amikor már rántott is a rúdon kettőt a csaj, és csak utána hagyott ott a picsába, én meg bíztam benne, hogy harmadjára majd csak jó lesz, pedig szóltak, hogy a szűzkurva csak szívat engem. Egy vizitúra kellett hozzá (4.-5.-6.-7. nóta), hogy eljussak a pináig, aztán a többi már az önfeledt és percekig tartó kúrást szimbolizálja, azzal a kivétellel, hogy míg Zita a mellére kapott egy adagot én meg kielégültem, a Depeche úgy hagyja a rajongót álló, meredt fasszal, kék golyókkal, hogy verje ki magának az előző albumokra, ha nagyon akarja. A borító miatt kap egy kettest. (sixx)
