Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kanye West fogadkozásai ellenére sem készített tökéletes lemezt, de ettől még mindenképp megéri hallgatni. Rihanna még mindig nagyon fiatal, de már eljutott oda, amikor nem ártana szakítania az évente történő lemezkiadással. A Monster Magnet soha nem lesz már olyan, mint a Dopes to Infinity környékén, viszont fasza rockzenekarnak még mindig jók. A God Dethroned hozta a kötelezőt, Rob Halford szólólemeze viszont ezúttal nem elég metál. Első két lemezünkkel ezen a héten annyira beletúrtunk a mainstream közepébe, hogy ezt három szőröstökűnek tűnő rocklemezzel kompenzáltuk.
Kanye West - My Beautiful Dark Twisted Fantasy
(Def Jam)
Alany: Kanye Westről mindenki tud. A faszi egész karriert épített arra, hogy szöges ellentétben áll a drogokkal, és kurvákkal üzletelő rapperek világától, még csak bő ruhákat sem hord, és úgy összességében látszik rajta, hogy egy tisztességes családban nőtt fel. Ehhez képest mindig sikerül középpontba kerülnie, hol a volt amerikai elnök lerasszistázásával, hol egy díjátadó azóta mémmé vált félbeszakításával, hol pedig egy új lemezzel. Ez utóbbiból eddig négy volt neki, ezek közül három kifejezetten korrekt, de túl sok érdekeset nem mutató hip hop darab, egy pedig a 2008-as 808s & Heartbreak, amin épp úgy érezte, az autotune megoldja a saját kereteit túllépni képtelen stílus problémáit, és összehozott egy hallgathatatlan-közeli vackot. A My Beautiful Dark Twisted Fantasyról már jóval korábban áradozott hősünk, hogy micsoda paradigmaváltó művet hozott össze, olyan nevekkel dobálózva, mint a Radiohead. Kicsit erős vállalkozásnak tűnt, de ha valamit elmondhatunk Westről, az az, hogy mindig mert nagyot álmodni, mint ahogy ezt jól példázza a lemez felvezetésének szánt laza fél órás videó is.
Pro: Ezek után nyilván nagy élvezet lenne lehordani az egészet, mint egy megalomániás gazdaggyerek legújabb hallgathatatlan agymenését, de "sajnos" a My Beautiful Dark Twisted Fantasy tényleg jó lemez lett, ráadásul tényleg sikerült elérnie azt, amit a stílusban manapság csak nagyon keveseknek (a mainstreamben például szinte senkinek sem) sikerült mostanában: nem csak jó, hanem érdekes is. Zeneileg tele van olyan megoldásokkal, amik teljesen meglepőnek hatnak, pedig amúgy triviálisnak tűnnek. Sok ízléses billentyű, és vonós egészíti ki Kanye, és tonnányi vendége szövegeléseit, ha kell, gitárral, fúvósokkal, vagy kórusokkal megtoldva. Slágerek tekintetében sem állunk rosszul, voltaképpen minden trekk emlékezetes lett. Külön plusz pont azért, mert West nem csak dalokat dobált egymás után, hanem érezhetően ívet adott a lemeznek, azért pedig egy óriási puszi neki, amiért rájött, hogy ez az autotune dolog egy kurva nagy zsákutca.
Kontra: Aki hallott már életében rap-lemezt, az tudja, hogy ez a hagyományosan túlnyújtott albumok világa. West ebből ezúttal még a jobbik eset, hiszen nem hányta tele funkciótlan skitekkel az egészet, de azért így is nehéz nem észrevenni, hogy például a 9 perces Runawayből mennyire elég lenne öt, és úgy általában ha levágott volna egy kicsit mindenhonnan, 68 helyett lehetett volna mondjuk 55 perc, és kijött volna egy tökéletes-közeli korong. Így viszont csak simán remek.
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Rihanna – Loud
(Def Jam)
Alany: Na, ki tudja fejből hány éves Rihanna? (A bulvárbuzik most nem játszanak.) Nem, annál kevesebb. Egy kicsit még annál is. Huszonkettő, bizony, még csak, és ez már az ötödik albuma. Három slágert pedig még az is tud tőle címmel együtt mondani, aki ki nem állhatja, úgyhogy nem szeretném a kommentekben azt olvasni, hogy mégis mi a fenéért foglalkozunk vele, ó jaj, egy blogon, aminek benne van a nevében a gitár szó. A barbadosi énekesnőnek eddig 2005-ös debütálása óta egy kivételével minden évben megjelent egy nagylemeze, úgyhogy egyáltalán nem volt meglepő, hogy a tavalyi Rated R után még idén kihozta következő albumát. Pedig nem sürgette semmi, az Eminemmel közös Love The Way You Lie sikerén még simán ellavírozhatott volna egy darabig, ami nem biztos, hogy ártott volna a lemeznek. De ne szaladjunk ennyire előre!
Pro: Az album címe Loud, és hogy ezt a kisasszony komolyan gondolja, azt rögtön a legelső, S&M című számmal igyekszik bizonyítani. Pimasz, szexi ének, hatásvadász szintik, húzós, feszes, lendületes alapok, másfél perc után teljesen világos, hogy ebből nagyon gyorsan klubsláger lesz, és gondolom David Guetta már fel is van kérve a remixre, persze csak a biztonság kedvéért. Pedig szükség nem sok van rá, a produceri teendőket ellátó Stargate-duó hibátlanul oldja meg a feladatot: végtelenül egyszerű, de baromira hatásos, slágeres tánczenét pakoltak az énekesnő alá, aki így tényleg igazi partybitch tud lenni a számban. A megkezdett tempó ugyan jelentőset csökken már rögtön a második dalnál, de a lendület ennek ellenére nem veszik el. A múlthéten már klipjével együtt tárgyalt What's My Name az előzővel együtt a lemez legjobb számai közé tartozik. Már csak azért is, amiért még a későbbiek némelyike, valamint az előző Rated R számomra egyetlen emlékezetes momentuma, a Rude Boy is jó: benne van az a karibi (barbadosi), meg enyhén rastafariánus hangulat, ami roppant jól áll Rihannának, és a korábban megszokotthoz képest egy fokkal őszintébb, hitelesebb, és dögösebb is lesz tőle. Az elsőhöz és a másodikhoz hasonlóan erős még a szintén klipes Only Girl, ami ugyancsak a Stargate-nek köszönhetően nagyjából olyan, mintha Rihanna egészen 1998 nyaráig utazna vissza az időben, hogy az eurotrance-láz kellős közepén meghódítsa Ibiza legmenőbb klubjait. Igen, ez elsőre szörnyen hangzik, hiszen finoman szólva sem ezek azok a pillanatai a kilencvenes éveknek, amikhez érdemes lenne visszanyúlni, de ez itt ennek ellenére teljesen rendben van és jól áll neki. A Loud második felében a többihez képest jó még a Man Down és a Nicki Minaj közreműködésével készült Raining Men, ezekben is érződik valami abból a már említett, gyökereit felvállaló, igazi-karibi-csaj-Rihannából, aki olyan ösztönös és dögös volt Rude Boy klipjében is.
Kontra: Az erős kezdés után egy összességében hullámzó színvonalú lemez a Loud. Nehéz például azt megérteni, hogy egy Only Girl-t hogy követhet egy California King Bed, az a ballada, ami hatalmasnak szánt érzelmeivel és ultra közhelyes gitárjátékával nekem a Bon Jovi legrosszabb pillanatait juttatta eszembe. Vagy ott van a lemez utolsó előtti száma, a Skin, ami nagyjából ugyanez. A 46 percbe sűrített 11 számnak körülbelül a felét még jó indulattal sem lehet emlékezetesnek nevezni, ebben a percben például akár egy hangot is nehezen tudnék felidézni belőlük, maximum a már említett Love The Way You Lie folytatását, ami meg az égvilágon semmit nem tesz hozzá az előzőhöz. A továbbiakban azt hiszem, nem kéne ennyire sietni a lemezkészítéssel. Egy rajongó sem fog belehalni, ha nem évente jön ki új Rihanna, sőt, mindenki jobban járna, hiszen az jól látható, hogy állhatna ez a lemez csupa jó számokból is. Nem kell kapkodni.
(Szöveg: mista; pontszám 3/5)
Monster Magnet – Mastermind
(Napalm Records)
Alany: A stoner metálban nagyot szakító MM a kilencvenes években ért a csúcsra, három lemezüket is zabálta a jónép, ezek közül a Powertrip még a slágerlistákat, és az általában mainstreamre szakosodó zenetévéket is megjárta. A kétezres évek eleje aztán visszaesést, a rocksajtó totális közönyét, és az énekes Dave Wyndorf elvonóit és gyógyszerfüggését hozta magával, pedig a Monbolithic Baby!-re igazán oda lehetett volna figyelni.
Pro: A Mastermind a felszálló szakaszban, a 4-Way Diablo viszonylagos sikere után kapta el a zenekart, és ez hallatszik minden hangján. Jól megszólaló, dögös, magabiztos album ez, négy-öt sláger első hallásra is van rajta (Bored with Sorcery, Dig that Hole, Gods and Punks, 1000 Miles Away, Watch Me Fade), de a többi nóta is simán megállja a helyét. Az anyag összességében lendületesebb és erőeljesebb, mint az előző, afféle Monolithic Baby!-Powertrip crossovernek lehet tekinteni.
Kontra: Ha valaki a korai, a Dopes of Infinity-időszakban hallott MM-t vár az anyagtól, akkor két-három riff kivételével csalódni fog. Ez már nem egy dope/stoner/pszichedelikus zenében utazó zenekar, hanem egy tökös amerikai hardrock-zenekar, az átlagosnál karizmatikusabb énekessel.
(Szöveg: sixx; pontszám: 3,5/5)
God Dethroned – Under the Sign of the Iron Cross
(Metal Blade)
Alany: Egy igazi klasszikus a hollandiai Beilen-ből érkezett God Dethroned, ugyanis már 1991 óta hívják fel a figyelmünket a világ (főleg a háborúk) visszásságaira. Mindezt kellemes death metal köntösbe burkolva, aminek egyik legfontosabb jellemzője, hogy manapság a „dallamos” jelzővel szokták illetni. Mondhatni, hogy a death metal egyik legfülbemászóbb alfaját játsszák, de annyi mindenképpen a javukra írható, hogy eléggé innovatívak, így szinte bármelyik lemezük kellemes hallgatnivaló.
Pro: Kimagaslóan ragadós gitártémák, jó hangzás és minden olyan klisé, amitől valamire azt mondjuk, hogy „kemény, mint állat”. A blastbeat hegyek miatt különösebben nem is kell magunkat beleélni a helyzetbe, ahogy halljuk a lánctalpas harckocsik elvonulását és Vérszomjas Lajost a sofőrt. Valamiért ezek a fickók meg tudják ragadni a hallgatót, bennük van a műfaj esszenciája.
Kontra: Ezzel együtt is néhol lapossá válik az előadás. Pont az a baj, hogy a műfaj sajátságait a zenekar tagjai kötelező érvényűnek tekintik magukra nézve. Néhol jól esne valami újszerű és izgalmas, de ettől eltekintve pazar a lemez.
(Szöveg: Both András; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Halford – Made of Metal
(Metal God)
Alany: Rob Halford az egyik élő metálisten. Ez olyan alapvetés, mint az, hogy Lemmy meg maga a rakenroll, vita nincs, a bőr-szegecs kombó 2010-ben is tiszteletet parancsol. A csávó annyi mindent letett már az asztalra, hogy nem lehet nem tisztelni. Aki megírta a Breaking the Law-t és a Jawbreakert, annak igazán nem is kell már mással bizonyítania. Halford viszont nem az az otthonülő típus, a Judas Priest helyett/mellett zenélget a saját örömére is, volt ugye a Fight, aztán jött a Halford, ez utóbbi eddig négy stúdióalbumot adott ki, melyek közül a Resurrection volt a legjobb, azóta viszont megindult a lejtmenet.
Pro: A negyedik sorlemez jól szól, csattog a bőgő meg a dob, hasít a gitár, visít az énekes, minden pont olyan, mint egy metállemezen lennie kell, legalábbis a második szám közepéig. Utána abba lehet hagyni.
Kontra: Az összes többi nóta, sőt, a második Fire and Ice is popzenébe hajló giccs, műmetál himnuszok fantáziátlan refrénekkel, idióta szövegekkel és pózőrködéssel, ami egy lassan hatvanéves embernek kurva szarul áll. Felejtsük is el gyorsan, inkább hallgassuk meg a Screaming for Vengeance-t vagy a Defenders of the Faith-et. Na, az fémbű készült, nem aluméniumbú.
(Szöveg: sixx; pontszám: 1,5/5)
