Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Két fontos folk metal lemez jelent meg a napokban. De lehet-e egyáltalán fontos bármilyen folk metal lemez? Ennek eldöntése nem egyszerű feladat, nem is merünk rá vállalkozni, ám értékeléskor megpróbáltunk több szempontot figyelembe venni. A rajongók anyázása ettől még borítékolható.
Kis múltidézéssel kell kezdeni. Egyrészt a folk metalról tavaly már leírtuk a véleményünket, és ez azóta sem változott. Másfelől volt nemrég egy klipválogatásunk, amely a Dalriada (fenti képünkön) Hajdútánc című filmecskéjét is tartalmazta, és az ehhez fűzött rövid, de velős kritika felemelő kommentek egész sorát generálta. Két dolgot tehát leszögezünk még így közösen, aztán a továbbiakban át kell váltani egyes szám első személybe, mert bizony az LG szerkesztősége finoman szólva sem képvisel azonos álláspontot folk metal-ügyben: 1. a folk metal nem ördögtől való, és valaha mutatott fel értékeket, 2. a Hajdútánc igenis egy szörnyszülött, klippel, klip nélkül, teljesen mindegy.
Most, hogy ezen túl vagyunk, az 1-es pontot azonnal szükséges is árnyalni kicsit, ugyanis amit manapság folk metalnak neveznek, csak nyomokban hasonlít ahhoz a pogány/epikus metálhoz, amelyet a Bathory és egyéb vad hordák játszottak, amikor lefektették e stílus alapjait (a továbbiakat lásd az előzőleg linkelt cikkben). Így már el is jutottunk a Dalriada új, hatodik albumához, az Ígérethez, amelyre könnyű szívvel rá lehet mondani, hogy rossz, két hallgatás után én is azonnal rámondtam, sőt meg voltam róla győződve, hogy a maga nemében legalább akkora szégyen ez a lemez, mint a tavalyi Therion. Ugyanis pontosan azt a vonalat viszi tovább, ami miatt komolyan vehetetlenné vált a folk metal: itt már nem az a fontos, hogy a metálba szervesen illeszkedjék a népzene, új ízt adva neki, itt már lehetőleg minél inkább magamutogató módon az előtérbe kell helyezni a folkot, szinte üvölteni a hallgatónak, hogy "nesze, mi irtóra ápoljuk a hagyományainkat, irtóra értékőrzők vagyunk, ugye észrevetted bazmeg!?" És mindezt tetézve helyenként előkerül az a mulatós-dáridózós feeling is, ami az új idők folk metalját igen, a Dalriadát viszont eddig egyáltalán nem jellemezte, és ami tényleg mindennek a legalja.
Vegyünk egy kis levegőt, és hallgassunk meg három variációt egy dalra. Mindenki ismeri, hiszen velünk él, (jó esetben) már kisgyermekként énekelgettük, vagy ha mi nem is, a nagyszüleink biztosan, de ha még ők sem, akkor is találkoztunk vele valahol. Íme, az új Dalriada-lemez egyik húzószámának részlete. Aztán az a változat, amely miatt talán a legtöbben ismerhetik, legalábbis bizonyos életkor felett, és ennek a teljes változata (Muzsikás mindkettő). Ez pedig egy másik feldolgozás (Palmetta).
Tegyünk fel magunknak kérdéseket: szükség van-e ennek a dalnak az újragondolására? Lehet-e szebb az újragondolás annál, mint az eredeti? Ha mégis feldolgozza valaki, tud-e hozzátenni bármilyen módon is? Ha egy népdalt "megerőszakolnak", azzal valóban óvják-e a magyar kultúrát, ősi értékeinket? Mindenki adja meg a maga válaszait. Az enyémek: nem, nem, nem és nem. A Palmetta borzalma egy igazságos jogrendszerben bűncselekmény, de minimum szabálysértés lenne, 25 botütés járna érte, és igen, a Dalriada sem jobb ebből a szempontból. Sehol sincs leírva, hogy ne lehetne heavy metal-riffekre elhörögni, majd szintetizátorszólóval lezárni egy népdalt, de mégis, minek? A Mennyei Harangban többször is felcsendül az ismerős dallam, és amíg nem érkezünk el a belinkelt részhez, nincs is vele semmi baj, sőt kellemes érzéseket kelt. Kár volt eltúlozni, a pofánkba vágni, a torkunkon lenyomni, hogy EZ AZ a dal, figyeljetek, el is énekeljük nektek ("nesze, mi irtóra ápoljuk..." stb., lásd mint fent). Régebben a folk/pagan metal zenekarok jobban érezték, miből mennyi kell, és mikor elég. Mára elfelejtették, amúgy nemcsak itthon, hanem külföldön is. És nem, az nem mentség, hogy ez a mi népzenénk, és jajdeszép. A magyar (de bármilyen) népzene ennél többet érdemel, aki ezt nem érti, annak nemigen érdemes tovább magyarázni.
Az egész albumon átvonuló hasonló túlzások mellett vannak persze más bajai is az Ígéretnek. Például hogy a tisztább megszólalás még inkább felhígította a Dalriada zenéjét, sokkal jobban kiemelte az előbbiekben leírt törekvést, a folkos jelleg kidomborítását. A korábbi Dalriada-lemezek kásásabb, ridegebb hangzása még jót is tett az alapvetően metáldaloknak, amelyek szövegeik és dallamaik révén ugyanúgy beilleszthetők a folk metal kategóriába, mégis szerethetőbbek a szerénységük miatt. Jellemző, hogy most azok a számok a legjobbak, amelyekben a legkevesebb a népzene (a Hadak Útja például korrekt power metal, ilyenből kellett volna több), illetve az intro, amely viszont tisztán népzene. A Fajkusz Banda minden eddiginél nagyobb szerepe az eddig leírtak velejárója, de nem érzem úgy, hogy ők most aztán törvényesítették a népzene és a metál házasságát, inkább csak leplezik az igazságot, hogy nem összeillő dolgokat hallunk. Van egy külföldi illusztris vendég is, na, ő viszont nagyon nem kellett volna. A Leszek a Holdban, egy a dal tempójához képest váratlan dáridós betétben Jonne énekel a Korpiklaaniból, finnül. Az ismert fordulattal élve ez pontosan annyira rossz és ízléstelen, amennyire leírva hangzik. Találhattak volna neki valami jobb helyet is a lemezen, vagy inkább meg se kellett volna hívni.
Van azonban egy másik megközelítése is az Ígéretnek, és ne hallgassuk el ezt sem. A lemez ugyanis a német AFM Records gondozásában jelent meg, ami más megvilágításba helyezi a történetet. Mindjárt érthető például a sokkal jobb hangzás, továbbá az a koncepció is, hogy a lehető legtöbb folkos elem kerüljön a dalokba – ami persze még nem menti azok milyenségét. Hiszen itt van egy ismeretlen zenekar egy kicsi és metál szempontjából jelentéktelen országból, mikor álljon talpig fegyverzetbe, és mutassa meg magát, ha nem a Lehetőség Kapujában? A CD sok-sok helyre eljut, nem csak Németországon belül, a külföldiek pedig nyilván más füllel hallgatják a magyar népzene örök dallamait, különlegesnek, érdekesnek találják majd még ebben a formában is, és valószínűleg pozitív fogadtatásban részesítik. Ez, de csakis ez a tény teszi számomra egy fokkal elfogadhatóbbá az Ígéretet az említett Therion-lemeznél. A Therion ugyanis már bejáratott márka, a Dalriada viszont csak most lép a piacra, ebben legalább van némi kockázat. Félre ne értsük egymást: ettől még az Ígéret egy fikarcnyival sem jobb, mint mondjuk a NOX albumai, csak más hangszereléssel próbálja eladni ugyanazt a terméket. A NOX-nak itthon bejött, miért ne kívánhatnánk, hogy a Dalriada is járjon sikerrel (2/5).
A Korpiklaaniról sok újat nem lehet elmondani. Az Ukon Wacka immár a hetedik lemezük (2003 óta...), és semmi mást nem akar, mint mulatós metállal szórakoztatni a vedelő rockereket. Ne legyen senkiben kétely, addig ütik majd a vasat, amíg egy szikrányi élet is pislákol ebben a nyomorult stílusban. Pedig a finn zenekar nem így indult, az első albuma még picivel többet ígért annál, mint hogy az idők folyamán Beer Beer és Vodka című himnuszokkal táncoltassa a nagyérdeműt. Gondolom, nem kis öröm a rajongóknak, hogy most megérkezett a folytatás a Tequila képében. De az egész lemez egy merő alkoholmámorban úszó humppa/folk metal-vigasság, persze nagyon profi kivitelezésű. Az ember önkéntelenül is literes söröskrigli fülét szeretné szorongatni, és együtt ordibálni a primitív refréneket a többi kocsmatöltelékkel, csak hát ez ideig-óráig működik. Aztán másnap felébredünk, és nem sok mindenre emlékszünk, azt a keveset pedig, amire igen, jobb lenne mielőbb elfelejteni (2/5).
És akkor a legutolsó fogas kérdés: jobb-e a Dalriada célirányosan művészinek szánt stratégiája, amelynek végeredménye ugyanolyan szórakoztatóipari árucikk, mint a Korpiklaani szívből jövő primitívségéé? Iszonyú nehéz felelni, úgy meg főleg, hogy az egyik pellengérre állított a hazánk fia. Mégis, akárhonnan nézzük, mindkét attitűdre az egyedüli elfogadható reakció a szelíd, semmit meg nem változtató, de határozott elutasítás.
