Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Converge - All We Love We Leave Behind
(Epitaph/Deathwish)
Ott fejeztem be a legutóbbi Converge-lemeznél, hogy csodálkoznék azon, ha a zenekar maradna a kaotikus zenére ordibálásnál, hiszen a 2009-es Axe To Fall egy olyan irányt mutatott a poszt-metálos, dallamosabb témáival, amit arculatvesztés nélkül, de mégis merészen vehetett volna célba a massachusettsi csapat. Tévedtem is meg nem is. A Converge ugyanis nem csinált még ennyire lecsupaszított hardcore-lemezt, mint az All We Love We Leave Behind, maradt tehát a durva vonal, de ezzel együtt kevésbé idegtépő a zene hangulata, kevésbé facsarja ki az embert, mint az eddigi albumok, pláne az ilyen szempontból felülmúlhatatlan, 2001-ben megjelent Jane Doe.
A Jane Doe mellesleg a zenekar átka. Ha a Tankcsapda-kritikánknál elővezetett szabályunkat kicsit tovább finomítanánk, akkor a Converge-nek a Jane Doe után fel kellett volna oszlania. Az az album szinte azonnal az extrém zenei színtér egy olyan alapművévé vált, amit egyszerűen képtelenség felülmúlni, akárhogy szeretné a zenekar. Mondjuk a Converge soha nem is akarta. Egészen a három évvel ezelőtti Axe To Fallig egyenes volt az irány. Egyre szellősebb, egyre befogadhatóbb lett a zene, nem feltétlen kellett már lelkibetegnek lenni a hallgatásához, viszont végig jellegzetesen converge-esek maradtak a témák, és Jacob Bannon énekes sem lett kevésbé introvertált, legfeljebb valamivel szofisztikáltabban tárja a nyilvánosság elé belső küzdelmeit, nem megy el tőle azonnal az ember életkedve, csak némi gondolkodás után.
Az All We Love We Leave Behind ezt a sorozatot szakította meg. Lehet azt is mondani amúgy rá, hogy biztonsági játékot űz vele a Converge, mert tény, hogy egy lassabb, befordulósabb, de dallamosabb album hallatán jóval több rajongó szisszent volna fel, mint ezen az egyenes vonalas hardcore-lemezen. Kurt Ballou gitáros-producer azt nyilatkozta valahol, hogy ezzel az anyaggal próbálták minél inkább megközelíteni azt a Converge-et, amit a koncerteken lát az ember. Csak ők négyen, vendégek nélkül (az előző album átjáróház volt ilyen tekintetben) és egy olyan hangzású zene, ami élőben jellemzi a csapatot. Ezt a célt végül is elérték, az ugyanis biztos, hogy az All We Love We Leave Behind dalait sokkal lemezhűbben vissza tudják adni a koncerteken, mint a jóval komplexebb elődjeit. Mellesleg érezhetően egyre nagyobb hatása van a zenére Nate Newton basszusgitárosnak. Nem nehéz észrevenni Newton Doomriders nevű mellékprojektjének jóval lazább, rockosabb hozzáállását a számokon, sőt, azt is megkockáztatom, hogy ha egynémely dalnál nem csak vokálozna Newton, hanem ő bömbölne végig Bannon torokmetszett üvöltése helyett, akár Doomriders-szám is lehetne.
Annak ellenére, hogy az összképet nézve elég homogén a lemez, maguk a dalok változatosak. Kár viszont, hogy az Aimless Arrow című legjobbat, legslágeresebbet, rögtön a legelején ellövik, de mivel elég jól építették fel az album ívét, pont jókor jön egy poszt-rockos elszállás (ezek közül a Coral Blue a legjobb), egy doomosabb, lassabb téma, így a hallgató némi levegőhöz is jut a másfél-kétperces kirohanások között. (Mondjuk rövid dalokból is lehet jó lemezt csinálni a stílusban, lásd a 2002-ben feloszlott, szintén massachusettsi Orchid 18 perces debütáló nagylemezét, az 1999-ben megjelent Chaos Is Me-t, aminek mellesleg Kurt Ballou Converge-gitáros volt a producere, így nem csoda, ha a Jane Doe-n érződik is az Orchid hatása.)
Jó ez a Converge-lemez, még ha nem is okoz még akkora katarzist sem, mint akár az előző Axe To Fall. Most viszont már nem jósolok irányt nekik, az All We Love We Leave Behind bekavart a képbe a viszonylagos egyszerűségével, de attól egyelőre nem félek, hogy valami középszerűt adnak majd ki a kezükből kb. három év múlva.
