Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Satyricon – Satyricon
(Nuclear Blast)
Az új Satyricon-, sorban a nyolcadik, trendi módon a zenekar nevét viselő lemezről tulajdonképpen elég könnyű kritikát írni. Bármilyen más netes, magyar/külföldi zenei oldalakon hosszas bekezdésekben fejtik ki miért átlagos, nem túl jó az új album. Megy a régi lemezeikkel való összehasonlítás, a kortárs blackmetal zenekarok munkásságához való méricskélés, de ezek teljesen felesleges körök 2013-ban.
Az új Satyricon lemez kapcsán egyetlen dologról érdemes beszélni, aminek lényegében semmi köze a Satyricon zenéjéhez vagy az eddigi életműhöz és ez pedig a Phoenix című dal. A Sivert Hoyem énekes (igen, ő nem nő) által előadott dal a lemez csúcspontja egyértelműen, egy megkerülhetetlen hegy, amire ujjongva szökell fel a nyitott zenehallgató. Laza, szellős a dal, amit Frost lábdobja hol zaklatottabbá, hol még táncolhatóbbá tesz. Ám összességében Hoyem teljesen egyedi hangja miatt ez egy végtelenül nyugtalanító és csodaszép szerzemény lesz, ami bátran az év dala is lehet.
Elitista, pózer arcok a többi maradék, sablonos tételben egyáltalán nem fogják a vélt örömüket meglelni a Phoenix okozta rémület ellenében, hisz a középszer végig megmarad a lemezen. A leheletnyi jóságot kár megemlíteni, ha néha-néha egy-két riff képében felbukkan, hisz a Phoenix mindent ural, önmagában.
Az új Satyricontól botorság lett volna várni a műfaj megújítását, új szintre emelését, hiába etalon az 1999-es Rebel Extravaganza. A dicső korszak elmúlt, mindenki megöregedett, a világ rossz, miért pont a blackmetal lenne jobb akkor?
