Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az idei év lassan már túl sok fontos lemezt termel ki magából, így akarva-akaratlanul kihagyjuk az egyébként említésre méltóakat. Most öt alapvetően rockzenei albumot néztünk meg, van köztük egyre elérdektelenedő, lassan veterán státuszba kerülő indie-britpop (Placebo), progresszív garázsrock Texasból (White Denim), Nirvanát és Mudhoneyt nyúló ausztrál grunge (Violent Soho), csajos White Stripes (Deap Vally), na meg Kurt Cobain lökött kistesója (Cage the Elephant).

Placebo – Loud Like Love
(Universal)

Aki egy picit is érdeklődött a 2000-es évek környékén (vagy pont onnantól) az indie, britpop és úgy alapvetően az angolszász gitárzene iránt biztosan összefutott a Placebóval, hogy aztán kurva gyorsan eldöntse magában imádja-e vagy éppen utálja Brian Molkóékat. Én előbbibe tartoztam, bár imádatról azért messze nem volt szó, de tinédzserként csak eljutottam néha egy-egy Placebo Estre a Kultiplexbe. Sőt, még talán öt számot is tudnék mondani, amit kifejezetten kedvelek tőlük, de ahogyan Brian Molko androgün fizimiskáját, úgy az együttes zenéjét is rendesen megkoptatta az idő. Legalábbis ezt érezni a Loud Like Love lemezen, amiből hiányolom azt a két-három remek dalt, ami hosszú évekig képes volt fenntartani a Placebót minden új lemeznél. A depresszív hangulat, teátrális hatásvadászat és Molko szenvedése továbbra is megvan, de amikor ma már naponta az arcunkba tolja az internet a jobbnál jobb új zenéket, akkor a kötelezően elnyújtott nyivákolás, lehalkuló mondatvégek és az itt-ott zongorás betétek egyszerűen érdektelenné válnak.

Műfaj: van még olyan, hogy indie?
Pozitív: a trú rajongók örülhetnek, mert a Placebo megmaradt a saját komfortzónájában.
Negatív: az új album miatt túl nagy az esély jövőre egy Sziget nagyszínpadra.
Legjobb számok: Begin The End, Rob the Bank
Pontszám: 2.5/5

White Denim – Corsicana Lemonade
(Downtown Records)

Magasan az egyik legkedvencebb lemezem volt 2011-ben a D a White Denimtől. A texasiak egyébként is jó ideje titkos favoritjaim, hiszen mindent tudnak a rockzenéről és annak hagyományairól, ennek eljátszását pedig már a jazz szintjére emelték. Az ő esetükben mindig kiemelik, hogy egészen furcsa dalstruktúrát alkalmaznak, rengeteg az improvizáció és remek ritmusszekcióval rendelkeznek. A két évvel ezelőtti D azonban egy még erősebb váltás volt, hiszen itt a garázsrocktól drasztikus eltérve néhol már trópusi zenét játszottak. A Corsicana Lemonade simán beleillik az eddigi White Denim-életműbe, nem lóg ki annyira, mint az előző lemez. Azonban elhagyták az izgalmas kísérőhangszereket és ismét a blues illetve a country környékéről építkeznek néhol hard rockos hatásokkal. A pszichedélia most túl sok helyett kapott a dalokban, ezért nincsenek igazán kiugró szerzemények, bár ez a White Denimnek sohasem volt erőssége. Aki valami igazán technikás gitárzenére vágyik, annak feltétlenül érdemes bepróbálnia.

Műfaj: progresszívan fúziós garázsos jazzes rock.
Pozitív: a White Denim még mindig a világ egyik legjobb rockzenekara.
Negatív: a D után kicsit visszalépésnek tűnik a Corsicana Lemonade.
Legjobb számok: Cheer Up / Blues Ending, At Night In Dreams, Pretty Green, Limited By Stature, New Blue Feeling
Pontszám: 3.5/5

Violent Soho – Hungry Ghost
(I OH YOU)

Itt-ott már vannak nyomai az egy ideje megjósolt grunge revivalnak meg van ez a post-grunge dolog is, de a Violent Soho nem sok megfejtést enged a kötelező Mudhoney-Pixies-Nirvana hármason kívül. Én személy szerint sose voltam oda a grunge-ért, ezért a Hungry Ghost simán meg tud nyerni a maga bájos esetlenségével. Szinte az összes szám ugyanarra a pofon egyszerű rendszerre épül, mégis elhiteti az emberrel, hogy amíg ez szól, addig nincs ennél jobb zene a világon. A kicsit depis gitározgatások és basszusmenetek a dalok elején, amit nem sokkal a belépő dob és ének kísér tényleg olyanok, mintha a ’90-es években szomorkodnék a herointúladagolásban meghalt osztálytársamon. Konkrétan slágerek vannak a lemezen, márpedig nálam ebben a műfajban ez szinte alap elvárás. Luke Boerdam énekes képes egyszerre tud a szegény ember kiöregedő Tom DeLonge-ja és a kedvenc helyi punkzenekarod frontembere lenni.

Műfaj: gördeszkával szomorkodós grunge.
Pozitív: tényleg szinte minden dal instant fültapadás.
Negatív: néha viszont túl sok a pofátlan Nirvana-nyúlás.
Legjobb számok: Dope Calypso,  Covered In Chrome, In The Aisle, OK Cathedral, Liars, Saramona Said, Eightfold, Gold Coast
Pontszám: 4.5/5

Cage the Elephant – Melophobia
(RCA)

A második Cage the Elephant-albumnál azt éreztem, hogy na itt egy zenekar, akik majd a következő Red Hot Chili Peppers vagy Foo Fighters lehetnek. Karakteres, kábszeres múlttal sújtott énekes, folyamatosan fejlődő hangzás és a nagy zenei megoldások helyett koncentrált dalszerzés jellemezte őket, amit főleg az első és a második album közti különbségekben lehetett felfedezni. A vagánykodó bluesrockolást és a korai RHCP és Arctic Monkeys hatásait a későbbi RHCP és Arctic Monkeysra cserélték úgy, hogy közben folyamatosan próbálták elkerülni az említett zenekarokkal való összevetést, bármennyire is hülyén hangzik ez így. Matt Schulzékban tényleg az a legjobb, hogy kínos érzések nélkül tudnak hol romantikus, hol tökös, hol kifejezetten okos számokat írni, miközben a többi tag nem telepedik rá túlságosan az összhatásra. A Melophobia megjelenése előtt érezni lehetett, hogy ez a folyamat még jobban letisztul az előzőhöz képest, de még így is megtartották a Cage the Elephantre jellemző rock and rollos csapongásokat. A bravúr tényleg az elefántéknál, hogy amerikai létükre képesek voltak megfelelően integrálni a slágerérzékeny brit gitárpop elemeket a tradicionális amerikai rocktémákkal. Persze Schulz nyávogó fejhangja nagyon sokaknál kizáró tényező lehet, de nekem pont imponál ez a Metadon-elvonóról frissen szabadult énekhang. A frontembernek élőben kicsit olyan hatása van, mintha Kurt Cobain hiperaktív kistestvére lenne, aki elől a szülők elfelejtették elzárni a gyógyszeres polcot. Ami viszont probléma, hogy a Melophobia szűkölködik az igazán megjegyezhető zenékben: a rockolósabb számokban túlzásba viszik a torzításokat, a lassú balladák pedig egyszerűen túl kimértek. Ha annyira remek zenészek alkotnák az együttest, mint a White Denim esetében, akkor ez még jól el is sülhetett volna, de amíg a texasiaknak pont egy rendes dalszerző kellene, addig a Cage the Elephantnek pont tagok, akik izgalmasan képesek kiegészíteni Schulz frontemberi kvalitásait. 

Műfaj: kábszis stadionrock.
Pozitív: hosszú távon még mindig megvan a potenciál bennük, hogy a világ top 5 rockzenekara közé kerüljenek.
Negatív: de mintha maguk sem tudnák eldönteni, hogy akarják-e ezt egyáltalán.
Legjobb számok: Telescope, Cigarette Dreams, Take It Or Leave It, Come A Little Closer, Spiderhead
Pontszám: 3.5/5

Deap Vally – Sistrionix
(Island)

Egy ismerősöm egyszer kioktatott, hogy mi a francért hallgasson csajos White Stripesot, ha a rendes White Stripesot is hallgathatja. Ez a Deap Vally esetében merült fel, akik valóban kicsit olyanok, mintha egy nagyobb lemezcég nosztalgiázó ügynöke belőlük akarná megcsinálni a következő rockzenei világszenzációt. Két dögös groupie-külsejű női tag, akik zenélni is tudnak, érezhetően óriási hatással volt rájuk a White Stripes meg a Led Zeppelin, csak ők szinte a semmiből rögtön nagykiadós ajánlattal kezdték. Persze ez kit érdekel, ha a zene rendben van? Márpedig azzal nagy gondja senkinek sem lehet, ha kifejezetten szereti a pofonegyszerű rockdalokat, amik szinte kizárólag iszonyat dögös gitárnyúzásra épülnek. Persze nagy kérdés, mivel tudnak kiemelkedni, hiszen ilyenekből legalább fél tucat lemezt csinált mondjuk a Black Keys, mire az első kevésbé ’70-es évek ízű számuk után végre felfedezte őket a nagyközönség közel  a harmincadik évük betöltéséhez. Azért ez bemutatkozásnak persze egyáltalán nem rossz, sőt, remekül el lehet vele lenni, ha az ember már elégszer kipörgette az ide kívánkozó kortárs garázs- és bluesrock lemezeit, és valami friss hangra vágyik.

Műfaj: White Stripes
Pozitív: állati jól szól a lemez és nagyon laza interjúalanyok.
Negatív: fonákból mindenki feltudna sorolni 4-5 hasonló zenekart, mint ők.
Legjobb számok: Gonna Make My Money, Walk of Shame, Lies, Bad for my Body, Baby I Call Hell, End of the World
Pontszám: 4/5