Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szerzőink nem voltak túlságosan lenyűgözve az elmúlt időszak lemeztermésétől, ez meg is látszik a mostani kritikákon. Két albumnak sikerült a négyes osztályzatot megszereznie, a többi alatta teljesített. De vajon melyik a jó és melyik a kritikán aluli, az új überprogos Opeth vagy a cukimuki RHCP netán a Magashegyi Underground?
Fates Warning – Theories Of Flight
(InsideOut)
Azért van annak előnye is, hogy egyre kevesebb zene éri el az ingerküszöbömet. Tíz éve az új Fates Warning két hallgatás után ment volna rosszabb esetben a kukába, jobb esetben a „majd még előszedem egyszer, talán” mappába. Nyáron viszont naponta rendszeresen meghallgattam, mert nem nagyon volt választási lehetőség, ha aktuális zenére vágytam. És szépen lassan a szívemhez nőtt az elsőre – másodikra és harmadikra is – csak szájhúzkodással értékelt lemez. Engem az nem szokott érdekelni, ha egy albumon nincs sláger. Az FW-től sem a Parallels a kedvencem, sokkal inkább az A Pleasant Shade Of Gray, vagy a Disconnected, amelyeken kevés a „szabályos” felépítésű dal, annál több a hangulatos, megjegyezhető rész (nem a jó refrén, bár az sem árt néha), azok a kis apróságok, amik visznek zenehallgatás közben, és arra késztetnek, hogy újra meg újra az élmény részese akarjak lenni. A legutóbbi FW-lemez igazán emlékezetes momentumok híján úgy eltűnt a süllyesztőmben, hogy azóta sem került elő. A Theories Of Flighton a több recenzióban felemlegetett Seven Stars, vagy épp a szintén könnyen rögzülő White Flag is jók, valóban azonnal hatnak, de a nyitó From the Rooftops, valamint a két 10 perc feletti szám, a The Light and Shade of Things és a The Ghosts of Home azok, amik miatt végül „nyert” nálam a lemez. Mindháromban van kraft és érzelem is, át-, de nem túlgondoltak, felidézik a régebbi, filozofikusabb Fates Warningot. Nem mondom, hogy a Theories Of Flighttal az FW megújította a prog. metált, még saját magát sem, de ilyen albumot nagyon kevés kor- és stílusbeli társa tud felmutatni. 4/5 (SCs.)
Gojira – Magma
(Roadrunner)
Amit a Fates Warningnál írtam, a Gojirára hatványozottan igaz. Sőt, egy „szebb korban” nemhogy három hallgatást nem élt volna meg, de eszembe sem jut egyáltalán hozzászagolni. Mivel viszont ez az év szinte egyetlen folyamatos uborkaszezon, az egyik álmos hétköznap este jobb híján mégis belefüleltem, és ha már nekikezdtem, végig is pörgött. Aztán megint, majd megint. A Gojirát mindig is egydimenziós, fárasztó modernmetál-zenekarnak tartottam. Üvöltöznek, szaggatnak, kemények, de vajmi keveset mondanak el a világról, és az sem nagyon érdekel, ennyi volt a véleményem róluk, még ha ez kicsit öreg nénisen is hangzik. A Magma némileg változtatott ezen. A kiabálás döntő részét olyasféle dallamos ének váltotta fel, ami leginkább a Voivod sajátja volt a Nothingface, Angel Rat, The Outer Limits albumok környékén, s azóta persze sokan másolják, de a Gojirának egészen jól is áll. Merthogy ezzel párhuzamosan a zenéjük is finomodott, szellősebb lett, a gitárok sem ugyanúgy zúznak már, szó szerint finomabb húrokat pengetnek, amibe beleférnek meglepően atmoszférikus dalok is. És ez rögtön azt eredményezte, hogy a szigorúbb részeknek is nagyobb lett a súlya. Tömörebben és velősebben fogalmaztak a franciák, emellett változatosabban is; rövidebb, érdekfeszítőbb a Magma az elődjénél, hogy a régebbi lemezeikről ne is beszéljek. Szerintem annyira nem fordultak ki önmagukból, hogy az ősrajongó köpködni kezdjen, csak lenyesegették a felesleges macsóságot, és a határaikat ügyesen tágítva fejlődtek. 4/5 (SCs.)
Opeth – Sorceress
(Nuclear Blast)
Az előző két lemezüknél már kellően kibosszankodtam magam (link és link), ezért elhatároztam, hogy az új Opeth-albummal kapcsolatban csak és kizárólag a pozitívumokról írok. 1/5 (SCs.)
In The Woods… – Pure
(Debemur Morti)
Az In The Woods… a három legkedvesebb zenekarom egyike. Az 1997-es Omnio lemezük benne van a top 20-amban, a világ összes albumát ideértve. Az avantgárd/progresszív – és ezek a címkék esetükben jelentettek is valamit – rock/metált játszó norvégok tizenhét évvel ezelőtt adták ki legutolsó sorlemezüket, egy évre rá feloszlottak, a Pure a visszatérő LP-jük. Mindössze a Botteri fivérek és Anders Kobro dobos maradtak a régi felállásból; van, aki nem akart, van, aki sajnos már nem tudott részt venni a nagy összeborulásban. A Pure-hoz kétféleképpen lehet közelíteni. In The Woods…-ként számomra értelmezhetetlen. Ugyan a korábbi albumaik is mind különböztek egymástól, és ez sem hasonlít a többihez, de csak ebből a szempontból érdekes. Meglehetősen sok rajta a középszerű dal, és ezeknek van ugyan egy egységes hangulata, de nem elég karakteresek, izgalmasak. Ami attól a zenekartól, amelyik elkészítette minden idők egyik legkülönlegesebb metállemezét (Strange In Stereo), csalódás. Leginkább atmoszférikus doom metalnak lehetne definiálni a zenét, a nem éppen innovatív fajtából. Az ITW…-től szokatlan módon viszonylag sok az ötlettelen téma, csak néha villan fel a zsenialitás, amiben valószínűleg közrejátszik, hogy nem sikerült megfelelően pótolni Transitot, a korábbi énekest. James Fogertyt elhibázott választásnak érzem. Ha viszont úgy tekintek a Pure-ra, mintha nem ITW… lenne, akkor egynek elmegy, mert azért a mai zenetengerben kellemes kis sziget. Csak nem szívesen élnék rajta huzamosabb ideig. 3-3,5/5 (SCs.)
Magashegyi Underground - Talált tenger
(Gold Record Music Kft.)
Idén a tizedik szülinapját ünnepli a Magashegyi Underground, de az talán még fontosabb ennél a zenekar szempontjából, hogy a nyáron megjelent harmadik nagylemezük Talált tenger címmel. Jó nagy közhely az, hogy a harmadik lemez milyen fontos egy zenekar pályája szempontjából, és ők nem is a tipikus „nagy sikert hozó első majd lendületből összehozott második album” koncepciót követték, hanem inkább fokozatosan építették fel a népszerűségüket. Ennek ellenére elég fontos pillanat ez a zenekar életében, egy nagyon jó lemezzel szerintem már tényleg az első számú magyar fesztiválzenekarok között lehetne velük számolni. A Talált tenger viszont nem lett jó lemez. Pedig abszolút beleillik a zenekar profiljába az elvont szövegekkel és a letisztultabb zenei világgal, amit Bocskor Bíborka hangja és karaktere sokszor a háttérbe szorít, mégsem lehet azt mondani rá, hogy igazán egyedi lenne, inkább időnként érdektelenségbe fullad, sőt, néha már zavaró is a rengeteg természeti kép, vagy egy-egy művészieskedő kifejezés. Persze azért vannak rajta jó dalok is, amik közül kiemelkedik az Arcok, utcák, nevek, de még ez sincs azon a szinten, mint mondjuk a Rázz fel, vagy az Árnyékok az előző lemezről. Így pedig nagyot robbantani nem tud a Magashegyi ezzel az albummal, de ez a fokozatos építkezésbe akár bele is férhet, és mivel van a zenekarban, na meg Tariska Szabolcs és Beck Zoltán szövegírókban potenciál bőven, még simán megtörténhet, hogy néhány év múlva az alternatív színtér első számú énekesnőjét nem úgy fogják hívni, hogy Péterfy Bori, hanem úgy, hogy Bocskor Bíborka. 2,5/5 (Magyar Ádám)
Red Hot Chili Peppers - The Getaway
(Warner Bros.)
A zenekari teljesítmény általában fordított viszonyban áll a drogokkal, mint a zenész maga. Az előbbi lassú leépülése ugyanis általában azután figyelhető meg, hogy utóbbi felhagyott a cuccozással. Erre pedig a Red Hot Chili Peppers az egyik legjobb példa. A mainstream sztárstátuszt biztosító Californication után a By The Way már kb. annyira volt karcos, mint a nagymuter pongyolája, de még így is felvonultatott pár emlékezetes szerzeményt. Mára viszont már csak polírozott negédeskedés maradt – egyre alacsonyabb színvonalon. Azt viszont semmiképp nem állíthatjuk, hogy a Getaway visszalépés lenne az I’m With You-hoz képest: Kiedis pontosan annyira jellegtelen énekdallamokat hoz, mint az előző lemezen, Klinghoffer pedig ismét annyira markáns a gitáron, mint a Budapest TV bunkófrizurás háttérzenészei. 2/5 (Nausea)
Bruce Springsteen - Chapter And Verse
(Columbia)
Először is le kell szögezni, hogy a Chapter And Verse elsődleges célja nem a lemezként való szórakoztatás, hanem, hogy afféle zenei mellékletként kiegészítse Bruce Springsteen önéletrajzát, a Born To Run-t. Éppen ezért a dalok kronologikus rendben szerepelnek a lemezen, végigkövetve az énekes életútját. Az első pár szám még az E Street Band előtti formációkkal született, az albumnyitó dal, a Baby I, például 1966-os – Springsteen mindössze 17 éves volt ekkor, legálisan még sört sem vehetett. Az első öt, eddig soha nem hallott felvétel így elsősorban a hardcore fanok számára érdekes, mondjuk nem épp azért, mert annyira jók lennének. Pont a Baby I például olyan, mintha valami béna Beach Boys repríz lenne. De az időbeli sorrendnek köszönhetően tök jól megfigyelhető rajtuk, hogy hogyan tört utat magának a zenész stílusa és énekhangja. A Grownin’ Up pedig már többé-kevésbé kiforrott Springsteen szerzeménynek tekinthető, így akiknek nagyon nem jönne be tini-Bruce, innen kezdjék el hallgatni a válogatáslemezt. Merthogy – első öt szám ide vagy oda – nyilvánvalóan válogatásról van szó, kár is lenne tagadni. Így természetesen minden best of-lemez alfája és omegája, a Born in the USA erre is rákerült, és persze az olyan megaslágerek se maradtak le, mint a Born to Run, a Badlands, vagy The Rising. Azonban nem egysíkú az album, köszönhetően annak, hogy az agyon hypeolt rockslágerek ügyesen ellensúlyozva lettek néhány lassú, lírai folkballadával, ilyen a The River, a My Father’s House, és a The Ghost of Tom Joad. 3,5/5 (Roska)
