Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az úgynevezett heroic fantasy (esetleg még: sword’n’sorcery) egyik legismertebb és legkedveltebb élharcosa Conan, a barbár. Könyvek, képregények és filmek tették híressé, mi pedig most a középső faktorral foglalkozunk, a Fumax a nyári képregénybörzére időzítette a Conan kegyetlen kardja második kötetét. Roy Thomas a Marvel hetvenes évekbeli szerkesztője Robert E. Howard eredeti (1932-34 közt jegyzett) novelláinak szellemében feszes, gördülékeny sztorikat írt az alaptörténetekből, és akárhogy is forgatom őket, nem érzékelem a trükköt: úgy tűnik, a tömörítésnek ez a remeklése az írói vénán felül tényleg szerkesztői ént követel meg. Kimmériai Conan karaktere eleve a lényegre törő és felesleges köröket kerülő fókuszjellem csúcsa, de ne higgyük, hogy csak öldöklésben, bosszúállásban és nők megfektetésében érdekelt, bár ezek a támasztékok azért nagyjából elsődlegesek, azonban sajátos morális tartása és az ahhoz való engedményeket nem ismerő hűsége példás. És bár a felmerülő helyzeteket célszerűen és azonnali lendülettel zárja rövidre, gondolati életében mindig ott figyel az a rés, amin keresztül beletekinthetünk kopó-énjébe: a hatalmasok, kétkezi gyilkosok, varázslók, és hercegnők manipulációit hamar átlátja, aztán persze a maga módján igyekszik intézkedni, azaz rövid úton. Nota bene, az alkotók mindent megtesznek, hogy minél mélyebbre rántsák egyszerű lelkű hősünket a kárhozatba. Conan időnként sima zsoldos, máskor kalóz vagy hadvezér, de ez cseppet sem befolyásolja leg-lényegét: bármilyen szerepkörben is tűnik fel, ő a magányos hős egyik jellegzetes archetípusa. Az antihőstől enyhe lefolyású közösségi énjének vékony membránja választja el: felelősséget érez embereiért vezetőként (már ha hűségesek és végsőkig bátrak), nemigen bántja az ártatlanokat (persze lehetőleg tagadják meg előző despotájukat), de ha túlságosan szorosra övezi valamiféle királyi szerep, alkalmasint meglép.
