Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Nem feltétlenül csak a metálzenében jellemző a változásokat elutasító megmerevedett gondolkozás, de kétségkívül itt fordul elő a legtöbbet. Csúnya általánosítás, de a keményzenék hívei nehezen barátkoznak meg a változásokkal, nekik következetesség kell és stabilitás. Ha megvesznek egy Amorphis-, egy Dark Tranquillity- vagy egy My Dying Bride-lemezt, akkor azt várják, hogy hozzák a szintet, de éppen abban a stílusban, amiben már évtizedek óta teszik. A három zenekarban viszont az is közös, hogy mindannyian kikacsintottak már a saját világukból, ezek a próbálkozások viszont egytől-egyig megbuktak a közönség szemében, pedig mind kifejezetten élvezetesre sikerült. Hajtás után visszatekintünk a múltba, és megnézzük mi a jelen.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Iggy and the Stooges - Ready to Die
(Fat Possum)

Van annál punkabb dolog, mint 66 évesen félmeztelenül pózolni egy lemezborítón dinamit övvel a derekadon? Iggy Pop képletesen felkészül a halálra, de nem ám egy nyuggerotthonban Floridában, hanem a vadonatúj nagylemezén, amit pár hete adott ki a Stooges-zal. És tőle nem is várhatnánk mást, pedig több joga lehetne a visszavonult nyugdíjas évekre, mint Ozzy Osbourne-nak és Alice Coopernek együttvéve. Bár a maradék Stooges élén rögzített legújabb lemeze 40 évvel a Raw Power után jelent meg, ő még mindig ugyanaz a hála és hit nélküli egyszerű figura (ahogy a Sex and Money c. dalban elhangzik), aki mindig is volt. Pedig Iggy Pop túlélt talán mindenkit, sőt még önmagát is többszörösen azóta, hogy a hatvanas évek végén először fölmászott a színpadra. Egy olyan figura, akire még Henry Rollins is istenként néz fel, és a stand-up estjének egyik jelenetében úgy beszél róla, mint akivel soha nem tudott versenyezni színpadi energia tekintetében, hiába gyúrta szét magát.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Daft Punk - Random Access Memories
(Daft Life/Columbia) 

A Daft Punk kihátrált, köszönik szépen, egy ideig nem kérnek újra belőle. Egy nagyívű hátraarccal magára hagyták a szörnyet, amelynek felhízlalásában a Homework óta tevékenyen részt vettek. Ha valaki a három hónappal ezelőtti bejelentés megejtésénél, vagy az iskolapéldaként levezényelt reklámkampány bármelyik szakaszában azt mondta volna, hogy az új lemez egy gondosan felépített ünnepélyes kivonulási mechanizmus egyik legnyíltabb jele lesz, azt válogatott Interstella- és Tron-videókat, valamint lézershow-kra épülő komputerizált turnéfelvételeket mutogatva röhögtem volna körbe. Pedig a franciák nem most kezdték a puhatolózást a robotlét totális feladásának irányába, a túlfűtötten gépies hangulatvilág ellenére azért az ezt megelőző harmadik stúdióalbumuknak mégiscsak a Human After All címet adták, illetve az egy évvel később készült Electroma c. film 74 perces játékidejének egészét az emberi létforma sajátosságainak adaptálásának véghezvitelére áldozták. Ezen törekvéseket szorította háttérbe a Tron: Örökség 2010-es elemi bitszálakra szétbontott filmzenéje, amellyel látszólag újra a digitalizáció totemként való tisztelése felé fordították a kormányrudat. Viszont a Random Access Memories az eddigi tapogatózó humanizálódásnál millió lépéssel tovább merészkedik, olyannyira, hogy a következő lépcsőfok innen már vélhetően csak a maszkok végleges elhagyása, és azok ideologizált, képletes elföldelése lenne.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Meglehetősen izmos hónapon vagyunk túl, legalábbis ami garázsrock albumokat illeti, hiszen - egy válogatással kiegészülve - összesen hét olyan nagylemez jelent meg, amik mellett vétek lenne szó nélkül elmenni. Csajos poppunkkal mutatkozik be a valójában már nem is annyira új Bleached, a White Fence ismét szólóban barkácsol otthon, a Thee Oh Seesnek pedig alig kellett fél év, hogy ismét elkészítsenek egy stúdióalbumot. A bluesrockos vonalat egy kis Black Keys-támogatással Hanni El Khatib képviseli, viszont a két legjobb lemez Mikal Cronin nevéhez illetve a Deerhunter visszatéréséhez köthető. A végére egy friss válogatást is hagytunk, ami tökéletesen illeszkedik a blues, punk, rock és pszichedelikus műfajok garázsban érlelt tematikájához.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Jex Thoth – Blood Moon Rise
(I Hate Records)

Tavaly azt jósoltam, 2013 nagy éve lesz a retró rocknak, de már most be kell látnom, hogy tévedtem. Ugyan az érdeklődés, egyelőre legalábbis úgy tűnik, nem csappan a közönség részéről, és újabb zenekarok is szép számmal bukkannak fel (ahogy az lenni szokott, egyre több a selejt), a húzónevek más-más okból sorra csalódást okoznak. A The Devil's Blood, legnagyobb sajnálatomra, visszatért a nemlétbe, habár a nemsokára megjelenő utolsó lemezük dalai még így, demós verzióban hagyva is messzemenően bizonyítják, lett volna még jogosultsága földi tartózkodásuknak. A Ghosttól az Infestissumam nem rossz, és hype-olják is rendesen, de szórakoztató mivolta sem feledtetheti, hogy sekély e kéj. A titkos reménységek közül az Uncle Acid & The Deadbeats rendesen feladta a leckét rajongóknak és kritikusoknak egyaránt, a Purson viszont könnyűnek találtatott, legalábbis nálam. A Blood Ceremony még villanthat május végén érkező harmadik nagylemezén, igaz, a már ismert két szám nem ígér túl sok jót. Csendben érkezett viszont egy album, amelyet kevesebben vártak, mint mondjuk a Ghostét, de jóval többet adhat percnyi élménynél.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,5/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Itthon viszonylag gyakran panaszkodnak arra a zenészek, hogy sokszor tíz év kell ahhoz, hogy egy produkció igazán befusson. Azonban vannak olyanok, akik előbb kapják kézhez a nyugdíjat, minthogy fesztiválszínpadon szerepelhessenek. Ilyen Seasick Steve, aki több évtized hobó életmód, szezonális munka és állandóan változó irányítószám után egy brit szilveszteri műsornak köszönhetően 65 évesen érte azt el, hogy végre a világ felfigyeljen rá. A veterán blueszenészt azóta pártfogoltságába vette John Paul Jones és Jack White is, kiadott egy rakás lemezt és az összes fontos angol fesztiválon headlinerként lépett fel, miközben a hirtelen jött rocksztár életmódnak hála sportkocsik és luxus házak helyett megelégedett egy új John Deere traktorral. Seasick Steve most ismét új stúdióalbummal jelentkezik, és ennek kapcsán sorra vesszük, hogyan jutott el a 13 évesen otthonról elszökő Steven Gene Wold a Glastonbury nagyszínpadáig.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Spiritual Beggars – Earth Blues
(InsideOut)

Mike Amott igazi munkamániás gitáros. Amikor a Heartwork képében a kilencvenes évek egyik legzseniálisabb metállemezét összerakó Carcassból kiszállt, amelyik amúgy egy felemás album után földbe is állt, akkor két év különbséggel két zenekart is útjára bocsátott. Mindkettővel gyártja a lemezeket, de míg az Arch Enemy kifejezetten aktív, a Spiritual Beggars inkább hobbiprojekt, olyannyira, hogy koncertezni is inkább csak akkor járnak, amikor lemezük jelenik meg, holott ha valami, akkor ez a zene megérdemelné az aktív turnézást. A hetvenes évek hangzását félreérthetetlenül másoló zenekar egy koncerten elsöprő lehet.

Ráadásul ezek a dalok többet is érnek, mint az Arch Enemy kimatekozott fél-deathmetálja. Amíg ott szinte gitároktató módjára megy a tekerés, és a kockára lereszelt riffek, addig itt laza csuklós, ösztönös témák vannak, és egy valóban együtt lélegző zenekar. Erről a zenéről süt, hogy imádják játszani. A lemezeik nagyjából egységes színvonalon nyújtják a retro hard rockot, többek között a Black Sabbath, a Led Zeppelin és a Uriah Heep munkáiból építkezve. Az Earth Blues talán annyiban más, hogy közérthetőbb és felszabadultabb is, mint a korábbiak.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Sena Dagadu - Lots of Trees
(Irie Maffia Production)

Az Irie Maffia sokcsápú polipként van jelen a hazai elektronikus zenei életben, tagjai cuppogós tapadókorongokkal kapaszkodnak a szcéna közel minden egyes rétegébe. Bár Columbo mostanság túlzottan is belemasírozott a fake-raszta szerepkörbe, illetve a zenekar egyéb tagjai más projektekben is kiélik a kreativitásukat, ez azonban nem nagyon megy az összhatás rovására, legújabb lemezükben ugyanis nem sok hibát találtunk. Képregényes hasonlattal élve ezek az arcok a magyar zene bosszúállói, akik külön-külön és egyesülve is ugyanúgy megállják a helyüket, de a formáció Tony Starkja, azaz központi eleme továbbra is az a Sena Dagadu, aki most egy olyan szólólemezt tett le az asztalra, ami egyik világból a másikba pattint minket úgy, hogy a kettő között még kapaszkodni sincs mibe. Afrobeat-puhatolózások, egy kis freejazz és triphop, az egész mögött pedig ott állnak Sena egyedi r'n'b-bástyái, amik a pop felé húzzák feszesen ezt a sokfelé ágazó, kúszónövényekkel telefont lombkoronát. 

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Lajkó Félix - Mező
(Fonó)

Lajkó Félix sorrendben tizenkettedik lemezéhez érkeztünk, ami önmagában is jelentős szám és egy életműt tekintve is nagy dolog. Ráadásul itt a különlegességet kétszeresen aláhúzza, hogy a kivételes megítélésű hegedűs ezúttal, életében először citeralemezzel állt elő. A CD belső borítójának szövege is megerősíti ezt, úgymint: 1983 – Lajkó Félix megkapja élete első citeráját. 2013 – Lajkó Félix elkészíti élete első citerás lemezét. No, ez már valami, így egészen más a felütés, az ember más lelkiállapotba helyezkedve kezd zenehallgatásba. 

Lajkó Félixről így az elején annyit érdemes megjegyezni, hogy a kép tisztuljon azok számára is, akik még nem hallottak róla, vagy csak felületesen, hogy a muzsikusvilág egyik legexcentrikusabb, legkevésbé zsánerekbe sorolható figurájáról beszélünk, aki sok ítész szerint egész életében azt a bizonyos egyetlen művet játssza. Erről egyébként ő maga, a nekünk adott interjúban ezt mondja: „Sokan vannak, akik ezt nyomják: a Lajkó az nem változott, meg ezt kéne csinálnia, meg amazt kéne csinálnia. Nem tudom, mit kéne változtatnom rajta, egyáltalán mások mit szoktak rajta változtatni? Minden alkalommal más kéne csinálnom? Nézd meg, falusi hegedűsök életük végéig ugyanazt játsszák, ráadásul generációkon át. Vagy hegedűversenyeket.” De ha jól átgondoljuk, akkor ez igaz mindenféle műfajokra, nem csak a folk és a klasszikus zene világára. Zsánert, műfajt, formát persze változtatnak gyakran a zenészek, már a nagy trendi elvárások miatt is, de a zenélés lényegi, belső minőségét áthangolni nem nagyon szokta senki. Miért is kéne? Mindenesetre Lajkó Félix most hangszert váltott, elővette réges-régi, még édesanyjától kapott citeráját, amit bizonyára legalább olyan jól ismer, mint saját arcát, vagy még jobban, hozta régi kedves bandáját, azaz Brasnyó Antal brácsást, Kurina Michael cimbalmost és Kurina Ferenc nagybőgőst.