Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Uncle Acid & The Deadbeats – Mind Control
(Rise Above)

Úgy látszik, a világ jobbik felén végleg felfedezték az NWORM (new wave of retro metal) mezőnyét. Az mondjuk elég perverz, hogy a Guns N' Roses közönségét május végén egy este erejéig a nagyon szakállas, nagyon farmermellényes, vegytiszta heavy metalt játszó Venomous Maximus melegítette be, ám az már sokkal érthetőbb, hogy a Black Sabbath novemberi-decemberi európai fellépéseit az Uncle Acid & The Deadbeats nyitja. Az év elején ügyesen megjósoltuk, mekkora ugrás előtt áll(hat)nak ezek a fura figurák, de azért ekkorára mi sem számítottunk. A cambridge-i Uncle Acid & The Deadbeats sikertörténete nem hétköznapi sztori. Mindössze négy éve alakult stúdióprojektként, koncertet alig adott, sokáig az sem volt tiszta, kik alkotják. A 2009-es születés után egy évvel már érkezett is a bemutatkozó album, a Vol. 1, saját kiadásban, írt CD-n, valamennyi kézzel számozva. Mind a húsz példány. Egyszer az egyikről láttam egy fotót, tehát valóban létezik, az eBayen 1200 angol fontot adott érte egy anyagilag rendben lévő vásárló (hogy rajongó is, abban azért nem vagyok biztos).

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kanye West - Yeezus
(Universal)

Először is szögezzük le: az, hogy Kanye West felhasznált egy Omega-hangmintát a New Slaves című dalban, még nem lopás, illetve nem nagyobb lopás, mint az egész lemezjátszókra és samplerekre épülő hiphop, vagy akár Fatboy Slim mindenhonnan összelopkodott zenéje. Az pedig, hogy már hetek óta az egész ország arról beszél, hogy a Gyöngyhajú Lány megszólal Kanye West egyik dalában, leginkább azzal a felhanggal, hogy ‘ez a tehetségtelen majom a mi nemzetünk nagyjainak tollával ékeskedik’ pedig csak a szokásos magyar kisebbrendűségi komplexusról árulkodik. Ez az, ami miatt senki nem hajlandó megemészteni, hogy igazából a világon senkit sem érdekel a mi popzenénk Igényes Ákossal, UFO Patakyval és az aktuális X-Faktor győztesével együtt sem. Ha valaki mégis a szar mélyére nyúlna, hogy felhasználja azt a kevés jót, amit előállítottunk, akkor persze rögtön felháborodunk, amiért az aljas nyugat már megint ráteszi a mocskos mancsát a mi örök értékeinkre és tönkreteszi azokat. A helyzet persze az, hogy csak nekünk különösebb szenzáció, hogy a kevés valamirevaló magyar popdal közül az egyik ismét előkerült a Papp László Sportarénán kívüli univerzumban is, másoknak ez csak egy tök jó hangminta, amire szintén tök jól énekel Frank Ocean.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (2,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Boards of Canada - Tomorrow's Harvest
(Warp)

Hét éve vártunk erre a megjelenésre - 2006-ban jött ki az utolsó kiadvány, a Trans Canada Highway EP. A talán leghűségesebb rajongótáborral rendelkező Sandison-fivérekről sok pletyka futott körbe a neten az eltelt esztendők során, aminek kiváló táptalajt nyújtott, hogy a nyilvánosságot megszállottan kerülő testvérek sem alátámasztani, sem megcáfolni nem voltak hajlandóak a terjengő ostobaságokat. Ezek között sajnos pár eléggé hihető is volt, például hogy az azóta már kisgyermekes családapákat már nem annyira mozgatja a zenélés, és talán örökre új lemez nélkül maradunk, de ez szerencsére alaptalannak bizonyult. Ha a Daft Punk-lemez körüli marketingkampány iskolapélda volt, akkor az új Boards of Canada albumé duplán az. A Record Store Dayen a világban szétszórt, a jeltelen tokban érkező, alig pármásodperces hanganyagot tartalmazó lemezeken, a rádió és tévéműsorokban, YouTube-videókban illetve az együttes már-már szektaszerű rajongói bázisának egyik legnagyobb forgalmú fórumán, a Twoism.org-on elrejtett számsorozatok végül sokak örömére a lemez megjelenését bejelentő oldalra irányítottak át.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The White Mandingos - The Ghetto Is Tryna Kill Me
(Fat Beats Records)

A hiphop és a rockzene ötvözésében semmi újdonság sincsen, gondoljunk csak a Rage Againt The Machine-re, vagy a Beastie Boysra, ám a White Mandingos így is képes eredeti maradni. A csapat frontembere MURS, a hiperaktív rapper, a napfényes Kaliforniából, a Bad Brains-basszusgitáros Darryl Jenifer és Sacha Jenkins triója a The Ghetto Is Tryna Kill Me című debütálásukat a „hardcore hiphop, egy kis punkkal” frázissal aposztrofálja. Ebbe aztán belefér a zúzástól kezdve az öntudatos szövegeken keresztül a szörnyhangon előadott refrénig minden. A crossover stílus már a banda nevében is megmutatkozik: a mandingo egyrészt egy nyugat-afrikai nép, másrészt az amerikai szlengben körülbelül annyit tesz, hogy nagyfarkú néger. MURS-től egyébként nem esik távol a rockos megszólalás, számtalan projektje között volt már egy lemeze a The Invisiblez nevű punkzenekarral. A három nyitott elme egy kellemes, ámde komoly témákat boncolgató albumot rakott össze, a koncepció alappillérét az elfogadás, és a rasszizmus elleni küzdelem adja. MURS felteszi a kérdést, hogy a zenéjük vajon feketének vagy fehérnek hangzik-e, sőt, a Mandingo Rally videójában egészen addig megy el, hogy a Ku Klux Klan közismert egyenruháját ölti magára, és úgy szórja a rímeket. Az üzenet értékén kívül a zene szerencsére elég szórakoztató is. A rockos riffek mellett megfér itt egy kis hátradőlős alternatív hiphop és reggae is.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (0/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Black Sabbath – 13
(Vertigo/Universal)

Szerkesztőségünk egyik tagja azt kérdezte a Black Sabbath új albumának többszöri meghallgatása után, hogy jó-jó, de minek kellett ez egyáltalán? Én meg azt kérdezem, miért ne? Ha meg lehetett csinálni négy évvel ezelőtt a Heaven & Hell név alatt kiadott The Devil You Know című kvázi Black Sabbath-nagylemezt, (ami utóbb Ronnie James Dio énekes hattyúdala lett), akkor miért ne lehetne egy hasonlót készíteni Ozzy Osbourne-nal az élen? Ráadásul ismerve Tony Iommi rákos betegségét, még a gitáros szerint is benne van a pakliban, hogy ő már nem sok mindent tesz majd le az asztalra ezek után. Ezt a végzetességet erősíti, hogy a most megjelent 13 ugyanazzal az esővel, mennydörgéssel zárul, mint amivel a legelső Black Sabbath-album kezdődött 1970-ben, ezzel is keretbe foglalva a teljes életművet. 

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Queens of the Stone Age - ...Like Clockwork
(Matador/Neon Music)

Hat évet kellett várni arra, hogy Josh Homme ilyen-olyan mellékprojekt után végre összeszedje a sleppjét, és kihozzák az új Queens of the Stone Age-albumot. A ...Like Clockwork megjelenését titokzatos promóció és majdnem két tucat közreműködő bejelentése vezette fel, na meg az a hír, miszerint Joey Castillo dobos helyére Jon Theodore került a Mars Voltából. Az erőteljes reklámkampány és a vendégzenészek tömege miatt azt gondoltam, hogy annak bizony nagy bukta lesz a vége, ha amolyan lakossági house módra a közreműködők neveivel kell eladni egy lemezt. Aztán kijöttek az első animációs videók és részletek az albumról. Itt már kezdtem örülni annak, hogy senkivel sem fogadtam egy láda sörben a Queens of the Stone Age bukása kapcsán. A ...Like Clockwork ugyanis a zenekar eddigi legletisztultabb alkotása, amely végleg levetkőzte magáról a stoner jelzőt, hogy valami sokkal komplexebb irányba haladjon tovább, ahol a világ már a pusztulás előtt áll.

Szerintünk: (5/5)

Szerintetek: (4,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Alice In Chains - The Devil Put Dinosaurs Here
(Capitol)

Nagyon rosszul kezdődött a kapcsolatom az Alice In Chains új lemezével, még úgy is, hogy engem már az előző albumnál sem érdekelt, hogy új az énekes, most meg pláne nem. Volt viszont tonnányi elvárásom, mert bár a 2009-ben megjelent Black Gives Way To Blue nagyon jó album volt, de annál is többet vártam, és úgy tűnik, nem csak én voltam így ezzel. A zenekar tartásból, következetességből viszont jelesre vizsgázott, amikor nem egy ismert énekest, hanem egy gyerekkori barátot vettek be maguk közé, amivel nagyjából a leghitelesebb újjáalakulók lettek a legutóbbi összeborulási hullámban. Szóval most már ettől a zenekartól vártak sokat az emberek, és nem attól a kilencvenes évekbeli rockzenekartól, amiben már nincs benne a 2002-ben elhunyt Layne Staley énekes.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Naam – Vow
(Tee Pee Records)

Amikor már azt hinnénk, mindent hallottunk, mindig feltűnnek újabb és újabb zenekarok, amelyek próbálják tágítani a határokat. Az amerikai Naam a pszichedelikus-stoner-retro-doom rock/metalt igyekszik ha nem is teljesen újraértelmezni, mindenesetre egy sajátos szűrőn áteresztve a megszokottól eltérő formába önteni. Az új lemezén van, amikor ez sikerül neki, van, amikor kevésbé. Érdekes világot álmodott magának a Naam, kívülről minden szeglete ismerős, de közelebbről szemügyre véve, benne barangolva már semmi sem pont olyan, amilyennek ismerjük, vagy ismerni véljük. A hol lágyan, hol keményebben búgó orgonáról a Doors, a hipnotikus énekdallamokról a Vibravoid, de akár a Kyuss is, némely riffelésről természetesen a méltóságos Black Sabbath, a borultabb pszichedelikus részekről a Syd Barrettes Pink Floyd juthat az eszünkbe, viszont például az akusztikus Laid to Rest a teljesen más közegben mozgó Okkervil River folkos dalaival állítható párhuzamba. Ugyanakkor az egész lemezt belengő misztikus – nem félelmetes, inkább barátságosan sejtelmes – atmoszféra a szintén amerikai Om lemezeinek auráját idézi. A Naam viszont sokkal könnyebben emészthető, pont annyival, amennyivel földhözragadtabb a honfitársnál.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Disclosure - Settle
(Universal)

A future garage-mozgalom alatt ébredező UK garage-house-láz királya, a Disclosure kiadta azt a lemezt, amivel bizonyíthatják, a stílus újjáéledése több egyszerű egynyári trendnél. A Settle az a műfajnak, mint mondjuk a Ghost In The Shell a japán animéknek, a forradalom kirakatanyaga, egy olyan lenyomat a trendi brit elektronikus zenéről, ami fiatal tehetségek sorát ösztönözheti a stílus lehetőségeinek további kihasználására. Egy dolgot már az elején le kell, hogy szögezzünk: a Lawrence-testvérpárnál akadnak izgalmasabb, zeneileg komplexebb alakjai is a folyamatnak, viszont úgy alakult, hogy övék lett a lehetőség arra, hogy fősodorba lépjenek. Mivel nincs Morgan Freeman-szerű beszédhangjuk, sajátos eszközökkel teszik ezt, és ami a legfontosabb: ultrarövid idő alatt. A Disclosure 2-3 év alatti sikere még napjaink rugalmas stílusmozgású zenéjében is egyedi eset, mivel csak egy pár kislemezmegjelenéssel értek el idáig. Toplistákat döntögetnek a szigetországban és világszerte, felvételeiket óriási legendák dolgozzák fel, egy csomóan keresik velük a kollaborációs lehetőséget, plusz a nyári fesztiválok igazi húzónevei közé tartoznak. Azzal, hogy a régi öregek (mint például El-B vagy Zed Bias) bevállalnak nekik egy-egy remixet, elismerik, hogy közel tizenöt év várakozás után a mainstreambe igazán betörni sosem tudó UK garage szoftverfrissített, utángyártott változata igenis jó irányba tart.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5