Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kid Cudi - Indicud
(Wicked Awesome)

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt a lemezt mindenképpen ki kellett adni. A zseniális Man On The Moon II: The Legend Of Mr. Rager és a rockoskodó-kísérletezős WZRD után Kid Cudi új albumával kapcsolatban erős hiányérzetem támadt. Az avantgárd hiphopban utazó, ám a mainstreambe ügyesen belesimuló rapper nem rég szakított a Kanye West fémjelezte G.O.O.D. Music brigáddal. Az új matériát hallgatva felötlik, hogy ez a szakítás talán nem is volt olyan barátságos, ahogyan azt tálalták. A bejáratott, ötletes producerek hiánya egyszerűen ordít a lemezről.

A lemezt egy teljesen felesleges instumentális intro nyitja meg. Több mint két perc malmozás után az Unfuckwittable még mindig csak amolyan bevezető. Művészieskedő, űrhajós alap, falcet refrén, némi gitározással megspékelve, de semmi extra. Igazából egészen a harmadik tételig kell várni, hogy beinduljon a dolog. A Just What I Am Daft Punkot idéző refrénje igazi telitalálat, és titkon elkezdünk reménykedni, hogy – ha lassan is –, de azért csak-csak nekilódul a lemez.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (1,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Brains - Full Range
(Beats Hotel Records) 

A brosteppel és egyéb faldöngölős elektroformulákkal egybeolvasztott dancehall breakbeat/drum'n'bass (fuh, még leírni is fárasztó) képében a magyar elektronikus színtér egyik legérdekesebb szereplője, a Brains hosszas stílusbeli keresgélés és számtalan tagcsere után úgy tűnik, ezúttal tényleg magára talált. A magukat koncertzenekarként aposztrofáló formáció kifejlesztette azt a közlésmódot, amellyel a trendkövető fiatalokat a leghatékonyabban megszólíthatják és szorosan magukhoz láncolhatják. A Full Range igazából a zenekar számára a hatalmas közönségsikert meghozó Refresh The Style nyomdokain halad, csak jóval epikusabb és grandiózusabb annál. Pedig gyakorlatilag semmi mást nem csinál, mint felmondja az Egyesült Királyságból az USA által importált és egészen íves röppályára állított brostep-mozgalom és a Pendulum In Silico utáni reformja óta virágzó stadion-dnb-hullám összes kliséjét, de haragudni mégsem lehet rá. Mindjárt meg is mondom, miért. 

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (4,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Irie Maffia - Nagyon jó lesz
(Irie Maffia Productions)

Az Irie Maffia vitán felül Magyarország egyik legnépszerűbb zenekara, akik a 2007-es bemutatkozó lemezük óta szép aprólékosan levetkőzik magukról a kétes értékű reggae kollektíva címkét és a kifejezetten kísérletezésre alapuló kortárs popzene irányába indultak el. Ennek ékes példája a nemrég megjelent Nagyon jó lesz, ami jamaicai hatásokat már tényleg csak nyomokban tartalmaz, ez pedig nemhogy jól áll nekik, de az idei év egyik legerősebb magyar albumai közé emeli a mostanit. Három évet kellett várni a 12 fős alakulat új nagylemezére, ami tovább vitte a What’s My Name?!-en tapasztalható törekvést, miszerint egyre inkább távolodnak a reggae-dancehall gyökerektől, hogy egy saját képükre alakított, abszolút rádióbarát popzenét hozzanak létre. Amíg az említett nagylemezen ennek csak az első lépéseit hallhattuk, a Nagyon jó lesz már célszalag átszakításának a hangját hallatja. Hiba is lett volna ennyi, hazai szinten kiemelkedő zenész közös produkcióját bármilyen zsánerre korlátozni, így a Nagyon jó lesz egy kifejezetten érdekes, izgalmas hanganyag lett.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (2,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Tyler, The Creator - Wolf
(Odd Future / Sony)

Tyler, The Creator Wolf című harmadik albumának több előnyös tulajdonsága is van: nem az egydimenziós polgárpukkasztás Tyler elsődleges célja, az agressziója nem hatalmasodik el a tehetsége felett és most először érezhetjük azt is, hogy meg szeretné mutatni a teljes zenei spektrumát. A rossz viszont az, hogy most először érezhetünk sajnálatot is napjaink egyik legellentmondásosabb zenészének irányába,.

Az Odd Future kollektíva elmúlt évekbeli térnyerése volt olyan méretű, hogy a hip-hop világát valamennyire is követők mostanra határozott véleményt alkothattak az OFWGKTA-ról (Odd Future Wolf Gang Kill Them All) és központi arcáról, Tyler, The Creatorról. Vagy szeretik a a három emberre is elég kreatív energiájáért és a szokványosan betaláló trollkodásaiért, vagy nem szeretik az erőszakos, homofób és hímsoviniszta szövegei miatt, illetve azért, mert mást nem nagyon csinál azon túl, hogy sokféleképpen elküldi a világot a picsába.  Ő a senkinek sem közömbös arc mintapéldánya, és részben innét ered az is, hogy az előző, Goblin című albumából nem sikerült megcsinálnia azt a digitális bennszülöttek szociális problémáiról és elfojtott agresszióiról szóló korrajzot, amivel nála hitelesebben talán senki nem lenne képes előállni. A Goblin elveszett Tyler folyamatos önigazolási kényszerében, előrelépés helyett csak céltalan sötétséget és egy nagyon mérges srácot hozott. Több függő kérdésre is választ kellett tehát adnia a Wolfnak, az pedig csak rátett minderre egy lapáttal, hogy az előző lemez megjelenése óta eltelt időszakban Tyler, The Creator mind inkább világszerte ismert hírességgé vált, így a környezetével vívott harcához hozzácsapódott Hollywood is, tokkal vonóval.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (2,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Ghost – Infestissumam
(Loma Vista) 

Nehéz előre megjósolni, hogy manapság mi lesz sikeres, egyáltalán, mi miért lesz az. Itt van például a svéd Ghost. Azt azért nem gondolhatja senki komolyan, hogy a 2000-es években elég, ha az énekes hibbant antipápának öltözik, a zenészek pedig csuklyát húznak a fejükre, és nagyon rejtélyesek. Az első lemez diétás Mercyful Fate-zenéje sem valószínű, hogy elegendő magyarázat, de tán még az ezerrel dúló retróláz sem. Talán mindegy is, a Ghost második albumát sokan várták, Sátán Őméltósága egyik földi helytartója pedig el is jőve vala esmét. 

A Ghost (újabban néhol Ghost B.C.) bemutatkozó lemezét első lelkesedésükben üdvözült mosollyal köszönthették mindazok, akik valami jó kis Mercyful Fate-es zenére vágytak, mire azonban kb. ötödször is lepörgött, kiderült, hogy az énekhangon és -dallamokon kívül a svédeknek tulajdonképpen nem sok köze van a dán legendához. Ennek ellenére az új albumot már népes rajongótábor várta, köszönhetően nyilván a jól kitalált image-nek is. Persze az sem elhanyagolható, hogy a visszafogott, szélsőségektől mentes Opus Eponymous kifejezetten jól megírt dalokat, hadd ne mondjam, slágereket tartalmazott – ha eltekintünk a Sátán Őméltóságát éltető szövegektől. 

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Zagar - Light Leaks
(CLS Music/Mole Listening Pearls)

Yonderboi mellett hazánk egyik legjövedelmezőbb zenei exportcikke, a Zagar csaknem hat év szünet után most olyan audioélményekre berendezett DeLoreanként invitálja a gyermekkor ábrándokkal teli mesevilágába a hallgatót, mely pszichedeliára hangolt mélynyomókkal zúz, és a kesztyűtartóban még néhány pakk LSD is lapul. Zságer Balázsék formációjának új munkája, a Light Leaks a magyarokat amúgy is előszeretettel favorizáló Mole Listening Pearls szárnyai alatt indul világhódító útjára a közeljövőben (az itthoni megjelenésen már túl vagyunk), és reméljük, hogy nem csak a "Legrosszabb lemezborítók" kategóriában lesz majd esélye csúcsot ostromolni. Mondandóját főleg a fiatal férfikezdemények álmairól szövi, főbb orientációs pontjait pedig a robotok-űrutazás-számítógép tengelyű koordinátarendszerben lövi be. Ezzel együtt erősen hangulatfüggő és -formáló anyag, tulajdonképpen tánczenei alapokkal megbűvölt meditáció ez, mindenkinek mondani akar valamit, akinek spektrométer volt a jele az oviban, vagy korábban akár csak egy percig is úgy hitte, hogy felnőttkorában a szkafander lesz majd a legfőbb munkaeszköze. 

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (2,9/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Volbeat - Outlaw Gentleman And Shady Ladies
(Universal)

Elment Komár László, az Elvis-metál halott. Mindemellett a kreatív hanyatlás legbiztosabb jele az, ha egy zenekar az ötödik lemezen is majdnem ugyanazt műveli, mint a debütáló albumon. Aki hasonló érvek mentén kérdőjelezi meg a Volbeat létjogosultságát, az ne sajnálja a fáradtságot! Nyomozza ki Lemmy Kilmister angol és Angus Young ausztrál állampolgárok lakcímét, és hivatalos levélben emlékeztesse őket: a 70-es évek óta képtelenek újítani, ezért ideje lenne, ha végre kiégett rokkzenészhez illő foglalkozást űznének: pl. haknizhatnának Hajdú Péter műsorában ufólátó devizahitel-károsultként. És miután a kritikus egyedek végeztek az irománnyal, ne felejtsenek el összedobni egy ütős összeesküvés-elméletet arról, hogy a nyilvánvaló fáradás ellenére miért is játszik a Volbeat immár boroskóla-tócsákkal borított klubok helyett Pecsa méretű helyeken. (A „Hooligans is szar, mégis sokan szeretik"-jellegű kliséktől mindennemű igazságtartamuk ellenére is próbáljanak meg tartózkodni!)

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

In Vain – Ænigma
(Indie Recordings)

Az In Vain egy hónapja megjelent Ænigma című albumával az év egyik legfontosabb lemezét tette le az asztalra, legalábbis ha a szűken értelmezett death/doom műfajokat nézzük, de akár azon túl is. A norvég zenekar harmadik sorlemeze az Ænigma, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legerősebb is. Bár korábban kevesebb reflektorfényt kaptak, ezután bizonyosan többet fognak.

Az In Vain stílusát szokás progresszívnek is nevezni, amiben van némi igazság, de az, amivel a zenei életben a progresszivitást azonosítják (annyira bonyolult, hogy nehéz felfogni) inkább a korábbi munkáikra volt jellemző. Most tulajdonképpen mindent összetömörítettek, amit tudnak. Egy egységes, de mégis változatos monstrumot raktak össze. Az In Vain a Katatonia, a My Dying Bride, az Opeth, az Emperor (vagy inkább Ihsahn szólólemezei) és a Morbid Angel szerelemgyereke, és ebbe a bizarr gruppenbe ugyan csak nagyon minimálisan, de még beszáll a Neurosis is.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Killswitch Engage - Disarm The Descent
(Roadrunner/Magneoton)

Valószínűleg senki nincs a Lángoló Gitárok olvasói között, akit bármennyire is érdekelne, hogy én milyen viszonyban vagyok a metalcore-ral, de mivel a stílust már rengetegen kitárgyalták, és senki nem tud róla újat írni, sőt maguk a zenekarok sem tudják újraírni, így megengedem magamnak, hogy elmélkedjek róla. Az apropó az irányzat jelenlegi vezető zenekara, a Killswitch Engage új lemeze.

Kevés annyira jól behatárolható stílus van, mint a metalcore. A klasszikus metálzene és a hardcore összekeverése, a dallamok és az agresszív, tökszorongatós ének párosítása már az első alkalommal kész tények elé állít. Ha akkor bejön, később is be fog, legfeljebb megunni tudjuk. Nos, én meguntam. Egyszerűen annyira önmaga körül táncol a műfaj, hogy elfordulok, ha egy újabb feltörekvő zenekart meghallok, még ha oly’ jó technikai tudással, és legalább magabiztos hangszerkezeléssel csinálják is, amit csinálnak. Mert a legtöbbjükből éppen az hiányzik, ami egy stabil panelekből felépített stílus egyetlen mentsvára lehet: a jó dal.

Szerintünk: (2,5/5)

Szerintetek: (2,6/5) - 1 2 3 4 5