Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Bonobo - The North Borders
(Ninja Tune)

Az emberek többsége valószínűleg már hallott Bonobót életében, csak maximum nem tud róla. A brit zenész muzsikája mindenféle szituációba nagyvonalúan belesimuló life-soundtrackként lépten-nyomon beférkőzik mindennapjainkba, szerepelt már videojátékokban, reklámokban, tévésorozatokban és hollywoodi filmekben is. A The North Borders idő előtt kiszivárgott ugyan, a kiadó viszont gyorsreagálású hadtestként kapott észbe, és nyomban kidobta azt digitális formátumban. Bonobo anyaga tehát korábban érkezett, viszont kellően időtállóra sikerült ahhoz, hogy csak nagyon későn távozzon a köztudatból. Már ha egyáltalán távozik.

Szerintünk: (4,5/5)

Szerintetek: (4,3/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

David Bowie - The Next Day
(Columbia)

Mit tehet az ember 66 évesen, amikor már nyilvánvalóan túl van élete azon a szakaszán, amikor minden tekintetben a csúcson volt? Nos, tervezheti, hogy a hátralévő éveket milyen nyugalomban szeretné leélni. Aztán megihat napi tíz nagyfröccsöt a törzskocsmában, ahogy azt az elmúlt 40 évben is tette. Szidhatja az aktuális kormányt és rendszert a fotelből, jöhet a "bezzeg régen minden jobb volt", és hát ugye "ezek a mai fiatalok". Nagyjából ezek lehetnek, a maximális beletörődés, a "nekem már úgyis mindegy" mellett. Na, de mi a helyzet akkor, ha az embert David Bowie-nak hívják, és 66 évesen úgy dönt, csinál még egy lemezt, mert miért is ne tegye?

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (4,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Wavves - Afraid of Heights
(Mom+Pop / Warner Bros.)

Az egész amerikai lo-fi színtér egyik legmegosztóbb, egyben legnépszerűbb produkciója Nathan Williams hálószobaprojektje, amely két blogkedvenc barkácslemez után alakult teljes értékű együttessé, és adta ki 2010-ben az első valóban komolyan vehető stúdióalbumát. A Wavves azóta a kaliforniai garázsrock kirakatcsapata lett, pedig nagyon sok jel arra mutatott, hogy Nathan Williams frontember nem fogja bírni mentálisan azt a nyomást, amit a sajtó és a rajongók gyakorolnak rá. Az Afraid of Heights azonban tökéletesen illeszkedik a Wavves fejlődéstörténetébe és ez Williams eddigi legérettebb alkotása.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (4,8/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

The Strokes - Comedown Machine
(RCA Records)

A Strokes 2001-es Is This It bemutatkozó lemeze kétségtelenül a 21. század egyik legjobb rockzenei alkotása, amely később a garázsrock feléledés időszakának egyik emblematikus alkotása lett. Azóta sok víz lefolyt már New York csatornarendszerén, a Strokes tagjai kis ideig szólóban nyomultak, aztán 2011-ben kihozták az Anglest, amellyel egyértelműen üzentek a kizárólag bőrdzsekiben és csőnadrágban gondolkozó rajongóknak: a progressziónak ára van és tökre nem érdekel minket mit akartok. Ezzel csak annyi baj van, hogy egy ideje az emberek nagy részét már nem érdekli a Strokes, így nem csoda, hogy a Comedown Machine meglehetősen vegyes érzéseket váltott ki belőlünk és a lemezkritika végén már zenekari feloszlást is vizionálunk, de ne legyen igazunk.

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (3,7/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Bring Me The Horizon – Sempiternal
(Epitaph)

A metálzene jelenleg leginkább túljátszott, és a legkevesebb tartalékkal rendelkező iránya a metalcore vagy a deathcore. A fiatal korosztály, konkrétan a tinik ebben találják a legtöbb kapaszkodót, ha éppen nem dubstepre akarják szétcsapni az agyukat. A kiüresedett stílust még nem mindenki próbálja levetkőzni, de meglepő módon, éppen a közülük legnépszerűbb Bring Me The Horizon az, amelyik intenzíven dolgozik rajta, már az előző lemezével is ezt tette, de az újjal még inkább.

Pedig ha a kölyökképű zenekarra nézünk, az érett gondolkozás a legutolsó tulajdonság, amit feltételezünk róluk. Persze, ez prekoncepció, ami nem szép dolog, de az úgynevezett komoly zenehallgatók a Bring Me The Horizont messze elkerülik, és jó ha nem köpnek is mellé. A milliós rajongótáborral rendelkező zenekar nem valószínű, hogy fikázókat akarja meggyőzni, de önmagának is felállított egy mércét a legújabb albummal, a Sempiternallal. Felnőtt lemeznek lehetne mondani, ha Oliver Sykes kiabáló hangja nem hasonlítana egy kamaszodó kismalacéhoz.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (3,6/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Swollen Members - Beautiful Death Machine
(Suburban Noize)

Két évvel az előző lemez, és négy évvel a tagok fejének kitisztulását követően jelentette meg az új stúdióalbumát Kanada elsőszámú hiphop exportőre, a sötét hangulatú alapokról és beforduló, filozofáló szövegekről ismert Swollen Members. Gyors és folyékony tempó, egyszerű és stimuláns billentyűk, jellegzetes flow-jú és magas hangú MC-k okos szövegekkel. Ezek együttesével lehet leírni azt a Swollen Members zenei világot, ami az arany- és platinalemezeket sorát hozta a csapatnak az ezredforduló környékén Észak-Amerikában. A vancouveri srácok lendülete a negyedik, Heavy című album környékére fogyott el, amit egyfelől maguk sem éreztek utólag jó anyagnak - egy ideig fel sem tüntették a hivatalos honlapjukon -, másrészt  pedig az ezt követő időszak tagcseréi, illetve a frontembernek számító Madchild komollyá váló drogproblémái elindítottak egy olyan lavinát, amire kis híján rá is ment a formáció.

Szerintünk: (4/5)

Szerintetek: (0/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Depeche Mode – Delta Machine
(Columbia/Sony Music)

Nehéz feladat az új Depeche Mode-lemezről írni, hiszen nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a basildoni electro pop úttörők pályafutásának legellentmondásosabb albuma. Az első, ami egy-két hallgatás után eszembe jutott róla, hogy 33-13-0. Az ezotéria hívők nyilván megtalálják e számsor mélyebb rétegei mögött a jelentést, de a valóság más: 33 év és 13 sorlemez után sikerült eljutni addig a Depeche Mode-nak, hogy a lemezen egy igazi sláger se található. Ugyanakkor többszöri hallgatás után újabb és újabb mélységek nyílnak meg a dalokban és bőven vannak a lemezen igazán szerethető pillanatok.

Szerintünk: (3,5/5)

Szerintetek: (4,2/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Brandt Brauer Frick - Miami
(!K7 Records)

A többnyire akusztikus eszközök segítségével megszólaltatott techno magányos képviselői négy év alatt már a harmadik albumukat állítják röppályára. Daniel Brandt, Jan Brauer és Paul Frick triója - akik minden fellépéskor egy komplett zenészsereget állítanak csatasorba - tudattágítóan hathat azokra, akiknek az élőhangszeres techno hallatán a ceruzával asztalon való kopogás és mondjuk az ütemes vécédeszka-csapkodás mellett ilyen és ehhez hasonló vadulások jutottak eszükbe. A kollaboráció első komolyabb anyaga (a 2010-ben megjelent You Make Me Real) az új, valami váratlant húzó arcok felkarolására mindig kapható Studio !K7 szárnyai alatt hitette el a rajongókkal, hogy ezen koncepció felhasználásával egy egész albumnyi terjedelmet is meg lehet tölteni. Na és vajon kettőt? Esetleg hármat?

Szerintünk: (3/5)

Szerintetek: (0/5) - 1 2 3 4 5

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Előhangként tisztázzuk, hogy egy kis csúsztatás történik itt, mert egyrészt az új világzenei lemezekről szóló körképünk első részének pár nappal ezelőtt picit más volt a címe („Világzenei lemezek, miközben Hobo is szóba kerül”), miközben senkit nem akarunk megtéveszteni, másrészt pedig nem csak úgynevezett világzenék kerülnek itt terítékre; az első cikkben szereplő Fonó zenekar például színtiszta népzenét játszik, a most következő Rátóti Zoltán pedig, bár folk alapú gitárzenében érdekelt, mégis egy valódi rockandroll albummal állt elő. Előzőleg öt Fonó Budai Zeneházas kiadványt vizsgáltunk, most pedig két másik kiadó lemezei következnek.